Az igazság malmai....

450Px Simon Wiesenthal 1982

Halálának évfordulóján emlékeztünk a 2005 szeptemberében elhunyt SImon Wiesenttálra.  


A híres nácivadász alakját idézzük fel az alábbi részletekkel, amelyeket egyrészt Peter Michael Lingens Kicsoda Simon Wiesenthal?  bevezető tanulmányából, másrészt Wiesenthal Az igazság malmai...Emlékezések című művéből válogattunk.

Részletek Peter Michael Lingens: Kicsoda Simon Wiesenthal? című bevezető tanulmányából.
Míg Simon Wiesenthalban a szabad világ a nagy igazak egyikét látja, osztrák honfitársainak legtöbbje szerint könyörtelen bosszúálló. (...) Az elfojtott (s éppen ezért hevesen tagadott) rossz lelkiismeret a bécsi Rudolfsplatzon, majd a Salztorgasséban, parányi irodájában dolgozó öregembert az irgalmat nem ismerő nácivadász démoni vonásaival ruházza fel. Sűrűn változó munkatársi gárdája "ügynökhálózattá" lép elő. "Dokumentációs központjából", amely hosszú évekig arra kényszerült, hogy gazdag amerikai zsidóktól kolduljon, idegen hatalmakkal konspiráló, kimeríthetetlen anyagi forrásokból bőségesen merítő "szervezet" lesz. Ellenfelei - és ilyenek bizony jócskán vannak - hol azt hajtogatják, hogy az égvilágon semmi köze nem volt Eichmann letartóztatásához, hol meg éppenséggel "Echmann-vadásznak" keresztelik el, és úgy vélik, természetfölötti képességekkel rendelkezik a háborús bűnösök bekerítéséhez: valóságos zsidó James Bond, szekrénye tele titkos dossziékkal, könnyűszerrel hozzáfér a legrejtettebb páncéltermekhez, és a föld bármely pontján irgalmatlanul lecsap áldozatára. (...)

Simon Wiesenthal nem könnyen bocsát meg, és ennyiben megfelel a közhit sablonjának. Engesztelhetetlensége nem annyira intellektuális - ehhez ő túl okos, és sokkal differenciáltabban értelmezi a bűnösséget, semhogy a neheztelés előbb-utóbb el ne csituljon benne. Inkább érzelmi szempontból hajthatatlan: nem adja ajándékba a bocsánatot, legföljebb kicseréli, átváltja a megfelelő bűnhődésre.

A szemtanúk, akik a háború után a hatóságokhoz fordultak, csak "jegyzőkönyvbe mondták" élményeiket; Wiesenthal irodájában azonban az áldozatokból, sőt nemritkán az egykori nácikból is tanúk lesznek, akik itt szabadulnak meg elhallgatott és az évek során egyre súlyosabban rájuk nehezedő terheiktől. Előfordul, hogy valaki egy teljes napot tölt nála, és amit elmond, az az esetleges további kutatás szempontjából merőben érdektelen. És Wiesenthal mégis együtt sír vele, és ez a sírás mindkettőjüket megváltja.

                                                                           * * * * *

Részletek Simon Wiesenthal: Az igazság malmai.... Emlékezések (Bp. Európa Könyvkiadó, 1991.) című memoárjából (A fiatalokhoz. p. 493-507.)
 

A túlélők olyan kiváltságban részesültek, amely kötelez. Ezért töprengtem el újra meg újra: mit tehetnék azokért, akik nem maradtak életben. A magam számára megtaláltam a választ (bár ez a többi túlélőre nézve korántsem kötelező): a szócsövük akarok lenni, ébren akarom tartani a holtak emlékét, hogy az emlékezetben éljenek tovább.

                                                                            * * * * *

... Jól öltözött, jól táplált, vidám fiatalok előbb beszéltem, és egyszer csak feltolult bennem a kérdés: hogyan értessem meg valakivel, aki soha életében nem fázott és nem éhezett, mit jelentett annak idején egy falat kenyér, egy darab karalábé vagy egy kabát? Hogyan magyarázzam meg valakinek, aki a halált csak az újságokból ismeri, hogy mit érezhetett az, aki a krematórium füstje láttán tudta: azok, akiknek testéből ez a zsíros, édeskés szag felszáll, tegnap még hosszú sorokban vonultak a láger útjain? Miféle szavakkal idézhetem fel e fiatalok előtt az anya fájdalmát, amikor gyermekét kitépik karjai közül és a gázkamrára ítéltek közé taszítják? Érzékeltethetem-e - de úgy, hogy a hallgatókat rosszullét és hányinger fogja el -, micsoda bűz árad abból a vagonból, amelyben egy héten át az élők között halottak álltak - igenis álltak, mert a szűk térben nem tudtak elzuhanni? Fel lehet-e fogni, hogy valahányszor meghalt valaki, az élők döbbenetébe tudat alatt egy csöppnyi elégtétel is vegyült: eggyel kevesebben lesznek a barakkban; a halott már nem zavarja hörgésével a többiek álmát. Érzékeltethetem-e bárkivel is, mi játszódott le bennem, amikor ott álltam a halottak százaival zsúfolt gödör szélén, és tudtam, hogy néhány perc múlva én is köztük heverek majd - ami be is következett volna, ha egy nevetséges véltlen miatt a kivégzés abba nem marad.
Attól tartok, ezeket az élményeket nem lehet továbbadni. Beszélhetünk, szavakba önthetjük emlékeinket, de bármilyen mohón figyel is a hallgatóság, fejükben a szavak nem állnak újra össze valósággá. Azzal, ami a Harmadik Birodalomban történt, a képzelőerő soha nem birkózhat meg.
Néha elfog a szorongás, hogy néhány évszázad múltán a történelemórákon tanárok és diákok így beszélnek majd: a XX. században Hitler nemzetiszocialista vezetéssel nagy európai birodalmat akart létrehozni. Egyes kortárak szerint ennek során ki akarta irtani Európa zsidóságát: arról is beszélnek, hogy külön e célra létesített táborokban gázzal ölték meg a zsidókat. Minden jel szerint valóban történtek túlkapások, de azért az effajta beszámolók igencsak túloznak.
Bizony, ez itt az alapvető dilemma. Kötelességünk feltárni a fiatalok előtt, milyen egyedülállóan rendkívüli és felfoghatatlan jelenség volt a holocaust; ám éppen azért esik nehezükre, hogy elhiggyék, amit mondunk. Az ésszel fel nem foghatót nem lehet ésszel felfogni.

                                                                           * * * * *-

Én azt szeretném elérni, hogy mindenki megismerje az iszonyatot, és tudatában legyen a veszélynek. Nem annyira itt és most akarom feldúlni hallgatóim lelkét; azt szeretném, hogy döbbenetük egész életükön át kitartson. Ezért hát nemcsak azt mondom el nekik, hogy a háború végén sok európai város vált a földdel egyenlővé, és romjaik között holttestek hevertek; azt is elmondom, hogy a városok újjáépültek, és falaik között ismét megindult az élet. Azonban, ha Coventrybe, Drezdába, Nürnbergbe vagy Frankfurtba látogatnak, mindig tudniok kell, hogy az új házak a tegnapi törmelékekre épültek. Ha keletre utaznak, és a pályaudvaron örömteli izgalommal várják a vonatot, időnként jusson eszükbe, hogy ugyanezeken a pályaudvarokon át halálraítéltek százezreivel megrakott vonatok tartottak keletre. Igazság szerint illenék, hogy minden ilyen állomáson tábla hirdesse: "Itt 1942 és 1945 között naponta olyan vonatok haladtak át, amelyek egyetlen rendeltetése az volt, hogy embereket szállítsanak a pusztulásba." Tudom, hogy ilyen táblákat nem lehet mindenütt elhelyezni - de a fejünkben ott őrizhetjük őket.

                                                                           * * * * *

Ausztriában és Németországban egymás mellett élnek a tettesek gyermekei az áldozatok gyermekeivel, és nincs más választásuk, mint az együttélés. De miképpen alakítható ez az együttélés úgy, hogy soha többé ne nőjenek fel talaján tettesek és áldozatok újabb nemzedékei? Azt hiszem, az egyetlen módszer az, ha szüntelenül szembenézünk a múlttal, és okulunk belőle. Semmi értelme lekicsinyelni a bűnt, csak hogy az utódok könnyebben viseljék el apáik és nagyapáik, anyáik és nagyanyáik csődjét. A bűnt a maga teljességében kell felmutatni - csak akkor válik a maga teljességében érthetővé.

                                                                            * * * * *

A túlélők legyenek olyan érzékenyek, mint a szeizmográf. Mindenki másnál hamarabb szimatolják meg a veszélyt, ismerjék fel, nevezzék néven már csírájában. Nincs joguk másodszor is tévedni; nem becsülhetik le azt, ami katasztrófához vezethet. A múlt legyőzéséhez szervesen hozzátartozik, hogy mi, áldozatok felismerjük, mikor ítéltük meg tévesen a helyzetet, és tanuljunk tévedésinkből.
Ilyen tévedés volt azt hinni, hogy ha teljesítményeinkkel megbecsülést vívunk ki magunknak, leküzdhetjük a zsidógyűlöletet. Ilyen tévedés, hogy még kétezer év után sem értettük meg: bárhol támad viszály, mindig mi vagyunk az első számú áldozatok, és ha többséget a kisebbségre uszítják rá, végül mindig a zsidókat feszítik meg. Ilyen tévedés, hogy mindig csak bámészkodunk és várakozunk, és elszalasztjuk az alkalmat, amikor talán még tehetnénk valamit. (...)
Bármily furcsán hangozzék is: az a nép, amelyet kétezer éve üldöznek, alábecsülte a hitleri üldöztetés veszélyét. Éppen mert nemcsak átéltük a tengernyi üldözést, de túl is éltük, eltöltött a csalóka érzés: mi úgysem veszhetünk oda. Alighanem ez a teljesen indokolatlan bizakodás adott erőt az izraeli zsidóknak az államalapításhoz - de az európai zsidók emiatt nézték ölbe tett kézzel, hogyan készül fel a nemzetiszocializmus teljes kiirtásukra. Ahelyett, hogy védekeztek vagy legalább elmenekültek volna, azt hitték, valahogy majd csak megegyeznek Hitlerrel, Himmlerrel vagy Heydrichhel. Ismerték a Mein Kampf-ot de eszükbe sem jutott, hogy Harcoljanak Hitler harca ellen.
Tévedtünk, mert nem hittük el, hogy Schiller és Goethe népe meghódolhat egy Hitlernek vagy egy Himmlernek. Éppen a kelet-európai zsidók rajongtak különösen a németekért, hiszen ezeken a tájakon ők voltak a német kultúra hordozói. Amikor évszázadokkal korábban kiűzték őket Németországból, magukkal vitték a száműzetésbe az általuk beszélt középfelnémet nyelvet, s azt mindvégig meg is őrizték. (Ugyanezt tették egyébként a spanyolországi zsidók is: ők is magukkal vitték a száműzetésbe az ókasztíliai nyelv ladino változatát.) Mi Buczacz nevű kisvárosban éltünk, s még jól emlékszem a mennyezetig érő könyvespolcra: a legtöbb könyv német volt. Amikor anyám valami nagyon fontos dolgot akart közölni velem, levett a polcról egy német klasszikust, és azt mondta: "Látod, ő sokkal jobban kifejezte, amit mondani szeretnék."
Igen, a legtöbb galíciai zsidó értelmiségit úgy nevelték, hogy magát a német kultúra keleti előőrsének és őrzőjének tartsa. Valahányszor könyvespolcunkra pillantottunk, csak megerősödött bennünk a hit, hogy Hitlernek Németországban semmi esélye nem lehet; marginális jelenségnek láttuk, aki úgy, ahogy jött, egykettőre el is tűnik majd. Magam akkoriban karikatúrákat rajzoltam lengyel és zsidó újságokba, és Hitlert sokkal inkább nevetségesnek, semmint veszedelmesnek ábrázoltam. Tévedtünk, mert azt hittük, hogy aki egyszer Goethét olvasta, az soha nem olvashatja a Der Stürmer-t.

                                                                              * * * * *

Megbuktunk, mert hagytuk, hogy olyan társadalmi helyzet álljon elő, amely megkönnyíti Hitler hatalomra kerülését. Ha fiatalokhoz beszélek, mindig elmondom, hány millió munkanélküli járta akkoriban az utcákat, nyakában a táblával: "Minden munkát elvállalok.". És aki ezt hirdeti magáról, az Hitler helyett is kész elvégezni a munkát.
Megbuktunk, mert mint politikusok, vállalkozók, újságírók, mint az értelmiségi elit tagjai nem tudtuk megszilárdítani a demokráciát, sőt bírálatunkkal időnként hozzájárultunk, hogy tekintélyének maradványai is meginogjanak. Mi mindent megkérdőjeleztünk, a náciknak pedig mindenre megvolt a világos válaszuk: a versailles-i béke a bűnös, a demokrácia a bűnös, a zsidóság a bűnös. Mi, zsidók is hibásak vagyunk abban, hogy Hitler nagyra nőhetett.

Kapcsolat

Holokauszt Emlékközpont
H-1094 Budapest
Páva u. 39.

+36 1 455-3333
+36 1 455-3399
info@hdke.hu

Nyitva tartás

Kedd-vasárnap: 10:00 - 18:00
A jegypénztár 17 órakor zár.

Virtuális kiállítások

Látogasson el Ön is a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba, ahol különleges és egyedi építészeti környezet fogadja.

Állandó kiállítás

Jogfosztástól népirtásig

A magyar holokauszt áldozatainak emlékére Az állandó kiállítás témája a magyar holokauszt. Célja, hogy a faji ideológia által fizikai megsemmisítésre ítélt magyar állampolgárok, azaz a zsidók és a romák szenvedéseit, üldöztetését, legyilkolását elbeszélje és bemutassa. A kiállítás vezérmotívuma az...

Tovább

A kiállítás helyszíne

A mintegy 1500 m2-es kiállítótér az emlékközpont mélyföldszintjén és a zsinagógaterében található

A kiállítást rendezte

Magyar Nemzeti Múzeum

Ne maradjon le a legfrissebb kiállításokról, különleges alkalmakról.

Tudta-e?

Hányan haltak meg a holokauszt idején?

Az európai zsidó holokauszt áldozatainak számát a különféle becslések 5 és 6 millió közé teszik. Körülbelül minden tízedik, a holokauszt idején meggyilkolt áldozat magyarországi zsidó volt, számuk 500 és 600 ezer fő közöttire tehető.

Tovább a Gyakran Ismételt Kérdésekhez

Hírlevél

Adja meg az e-mail címét, így mindig időben tájékozódhat a legfrissebb kiállításokról, különleges alkalmakról.