Elie Wieselre emlékezünk

Img 1497 S

Elie Wiselre (1928, Márámarossziget – 2016, New York) Nobel-díjas holokauszt túlélőre emlékezünk születésének 90-ik évfordulóján, 2018. szeptember 30-án. 


Ortodox zsidó családban született Máramarosszigeten, Romániában. Anyanyelve a jiddis volt, de magyarul is jól beszélt. Középiskolai tanulmányait Máramarosszigeten kezdte. A második világháború éveiben a debreceni és a nagyváradi magyar nyelvű zsidó felekezeti gimnáziumokban tanult.
1944-ben Elie-t és családját, valamint a városban maradottakat Máramarossziget két gettójának egyikében, a Serpent utcaiba helyezték el, ahonan 1944. május 16-án egész családjával együtt deportálták. Megjárta az auschwitzi, a monowitzi és a buchenwaldi koncentrációs táborokat.
Auschwitzban Wieselt elválasztották az édesanyjától és húgától, édesapjával együtt elvitték a Buna Werke munkatáborába, amely Auschwitz-Monowitzhez (Auschwitz III.) tartozott. Több mint nyolc hónapig sikerült apjával maradnia, miközben arra kényszerültek, hogy megdöbbentő körülmények között és három koncentrációs tábor között ingázva dolgozzanak a háború végéig. 1945. január 29-én, mindössze néhány héttel azt követően, hogy Buchenwaldba kerültek át, Wiesel édesapja vérhasban, éhezésben és kimerülésben meghalt. 



Elie Wiesel néhány nap híján tizenegy hónapot töltött koncentrációs táborban. Több tucat könyvében, esszéiben, novelláiban és drámáiban írta meg a koncentrációs táborok borzalmait.
A második világháború után Párizsban telepedett le, és az ott töltött 16 év alatt megbecsült helyet vívott ki magának a francia irodalomban. Franciaországban először hébert tanított és karvezetőként dolgozott, mielőtt hivatásos újságíró lett – izraeli és francia lapokban publikált. A táborbeli szörnyűségekről először egy 900 oldalas jiddis életrajban írt Un di velt hot geshvign (És a világ csendben maradt) címmel, amit kivonatolva Buenos Airesben adtak ki. Wiesel a kézirat rövidített változatát megírta franciául is, amely 127 oldalban La Nuit (Az éjszaka) címmel jelent meg, majd angolra fordították Night (Éjszaka) címmel. Az ötvenes évek közepétől egy izraeli lap New York-i tudósítója volt, majd 1961-ben végleg átköltözött az Amerikai Egyesült Államokba, ahol két év elteltével megszerezte az állampolgárságot. Mintegy negyven regénye, színdarabja, elbeszélése jelent meg és politikai téren is aktív volt. Tevékenységét 1986-ban Nobel-békedíjjal ismerték el. 

Az alábbiakban Elie Wiesel: Miért írok? című esszéjéből válogatott részletekkel idézzük fel írói és gondolkodói hitvallását:

Miért írok? Talán hogy ne őrüljek meg. Vagy épp ellenkezőleg: hogy leérjek az őrület legmélyére. Mint Samuel Beckettnek, a túlélőnek is az önkifejezés az "utolsó esély" - mert nincs más út.
A túlélő magányáról szólva Aaron Zeitlin, a nagy jiddis és héber költő és gondolkodó azokat szólítja meg - apját, bátyját, barátait -, akik meghaltak, és egyedül hagyták: "Elhagytatok" - mondja nekik. - "Együtt vagytok, nélkülem. Én itt vagyok. Egyedül. És szavakat állítok elő."
Én is így teszek, akárcsak ő. Szavakat mondok ki, írok le, vonakodva.
Vannak ennél könnyebb foglalkozások, és sokkal örömtelibbek is. De a túlélő számára az írás nem mesterség, hanem elfoglaltság, kötelesség. (...)
A csendet keresve, a csend mélyére hatolva kezdtem felfedezni a szó veszélyeit és hatalmát. Sosem állt szándékomban, hogy filozófus vagy teológus legyek. Egyetlen szerepre törekedtem: a tanúéra. Hittem benne, hogy ha már véletlenül életben maradtam, kötelességem értelmet adni a túlélésemnek, igazolni életem minden percét. Tudtam, hogy a történetet el kell mondani. Egy tapasztalatot nem továbbadni annyit tenne, mint elárulni azt - erre tanít minket a zsidó hagyomány. De hogyan lehetséges ezt megtenni? (...)
Mindannyian tudtuk, hogy soha, soha nem leszünk képesek elmondani, amit el kell mondani, hogy sohasem bírjuk szavakba: összefüggő, érthető szavakba önteni az abszolút őrület szintjéről eredő tapasztalatainkat. A gyaloglást át az égő éjszakán, a válogatás előtti és utáni csendet, az elátkozottak monoton imádkozását, a haldoklók kaddisát, a betegek rettegését és éhségét, a szégyent és szenvedést, a riadt vagy tébolyultan üres tekinteteket. Azt gondoltam, sosem leszek képes beszélni róluk. Minden szó hiteltelennek tűnt, elhasználtnak, bolondnak, élettelennek, pedig én azt akartam, hogy izzanak. (...) Brutális verés, zuhanó test: egy tiszt felemeli a karját, és egy egész közösség indul meg a közös sír felé; egy katona vállat von, és családok ezreit szakítják szét, akik majd csak a halálban egyesülnek ismét. Ez a koncentrációs táborok nyelve - minden más nyelvet megtagadott és felváltott. Ahelyett, hogy összekapcsolt volna, falként meredt. Át lehet-e jutni rajta? Át lehet-e segíteni az olvasót a túloldalára? Tudtam, hogy a válasz nemleges, de azt is tudtam, hogy a "nemnek" "igenné" kell válnia. Ez volt a holtak végakarata. Át kellett törni a kérget, feltárni és megnevezni a sötét igazságot. Ki kellett kényszeríteni az emberek figyelmét.
A felejtéstől való félelem: a legnyomasztóbb rémkép mindazok számára, akik az elátkozottak világán haladtak át. Az ellenség számított az emberek hitetlenkedésére és feledékenységére. Hogyan lehetne tervüket meghiúsítani? És ha az emlék kiüresedik, és elveszíti lényegét, mi történik mindazzal, amit összegyűjtöttünk az út során?
Emlékezz, mondta az apa a fiának, és a fiú a barátjának. Gyűjtsd össze a neveket, az arcokat, a könnyeket! Ha valamely csoda folytán éve kikerülsz innen, próbálj meg mindent közzé tenni, semmit se hagyj ki, semmit se feledj! Ezt az esküt tettük le mindannyian: "Ha valamely csoda folytán életben maradok, annak fogom szentelni az életemet, hogy tanúságot tegyek azok nevében, akiknek árnyéka az enyémet kíséri, örökkön örökké". (...)
Ha azt mondom, hogy a bennem élő író hű akar maradni, ez azért van, mert így igaz. Ez az érzelem motivál, hajt túlélőt: senkinek sem tartoznak semmivel; de mindenük a halottaké.
Nekik köszönhetem a gyökereimet és az emlékezetemet. Kötelességem követükként szolgálni őket, eltűnésük történetét hirdetve, még akkor is, ha ez felkavar, fájdalmat okoz. (...)
Azt hiszem, másutt már mondtam: azért is írok, hogy eljussak a megértésig, nem csupán azért, hogy megértessem magam. Sikerrel járok-e valaha? Akárhonnan is vág neki az ember, a sötétségbe ér. Isten? A sötétség istene marad. Az ember? A sötétség forrása. A gyilkosok gúnyolódása, áldozataik könnye, a szemlélők közönye, cinkosságuk és önelégültségük - mindebben az isteni szerep: nem értem. Milliónyi lemészárolt gyermek - sosem fogom megérteni.
Rájuk gondolok, a gyermekkorukra. Gyermekkoruk egy zsidó kisváros, és ez a kisváros már nem létezik. Megrémítenek: saját képem tükröződik bennük, olyan kép, amelyet kergetek, és amely elől egyszersmind menekülök: egy zsidó kamasz képe, aki nem ismert félelmet, kivéve az istenfélést, akinek hite teljes és vigasztaló volt, és még nem bélyegezte meg a szorongás.
Nem, nem értem. És ha írok, azért teszem, hogy figyelmeztessem az olvasót: ő sem fogja érteni. (...) Te, ki sosem éltél véres égbolt alatt, sosem fogod megtudni, milyen volt. Ha elolvasod az összes valaha írt könyvet, és végighallgatod az összes valaha rögzített tanúságtételt, még akkor is a falnak ezen az oldalán maradsz, az emberek kínjait és halálát távolról szemléled, az emlékek szűrőjén keresztül, amely nem a tiéd.
A tehetetlenség, a bűntudat beismerése? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Treblinka és Auschwitz elmondhatatlan. És mégis megpróbáltam. Isten a tudója: megpróbáltam. (...)
Auschwitz után minden visszavisz bennünket Auschwitzhoz. Amikor Ábrahámról, Izsákról és Jákobról beszélek, ha felidézem Johanan ben Zakkai rabbit vagy Akiva rabbit, helyesebb őket Auschwitz fényében értelmezni. A mezricsi mágid és tanítványai esetében azért teremtem újjá megbűvölt és elbűvölő világukat, hogy találkozzam követőik követőivel. Szeretem őket úgy elképzelni, hogy élnek, duzzadnak az életerőtől, ünnepelik az életet és a reményt. Boldogságukra éppúgy szükségem van, mint nekik egykoron. (...)
Minden regényemben találkozni egy hasziddal. És egy gyermekkel. És egy öregemberrel. És egy koldussal. És egy őrülttel. Ők mind belső tájam részesei. Hogy miért? Gyilkosok űzik és üldözik őket, én pedig menedéket nyújtok nekik. Az ellenség olyan társadalmat akart létrehozni, amely kiveti őket magából, és én néhányukat visszahoztam. A világ megtagadta és eltaszította őket, úgyhogy hadd éljenek legalább szereplőim lázálmaiban.
Nekik írok.
És mégis, a túlélőnek bűntudata lehet. Megróbált tanúságot tenni; mindhiába. (...)
Miért írok? Hogy azokat az áldozatokat visszaragadjam a felejtéstől. Hogy segítsem a holtakat legyőzni a halált.

Forrás: Elie Wiesel: Miért írok? (esszé, 1988, Szlukovényi Katalin fordítása); Elie Wiesel: „Magamat magyar zsidó írónak tartom” (Kőbányai János interjúi, 1991). In: Múlt és Jövő, 2016. 3. sz. 18-29. p.

Fotóink 2009-ben, Elie Wiesel Holocaust Emlékközpontban tett látogatásakor készültek.


Kapcsolat

Holokauszt Emlékközpont
H-1094 Budapest
Páva u. 39.

+36 1 455-3333
+36 1 455-3399
info@hdke.hu

Nyitva tartás

Kedd-vasárnap: 10:00 - 18:00
A jegypénztár 17 órakor zár.

Virtuális kiállítások

Látogasson el Ön is a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba, ahol különleges és egyedi építészeti környezet fogadja.

Állandó kiállítás

Jogfosztástól népirtásig

A magyar holokauszt áldozatainak emlékére Az állandó kiállítás témája a magyar holokauszt. Célja, hogy a faji ideológia által fizikai megsemmisítésre ítélt magyar állampolgárok, azaz a zsidók és a romák szenvedéseit, üldöztetését, legyilkolását elbeszélje és bemutassa. A kiállítás vezérmotívuma az...

Tovább

A kiállítás helyszíne

A mintegy 1500 m2-es kiállítótér az emlékközpont mélyföldszintjén és a zsinagógaterében található

A kiállítást rendezte

Magyar Nemzeti Múzeum

Ne maradjon le a legfrissebb kiállításokról, különleges alkalmakról.

Tudta-e?

Hány áldozat neve szerepel az emlékfalon?

A több mint félmillió magyar áldozat kilétének megállapítása hosszú kutatómunkát igényel. Jelenleg 140 000 azonosított áldozat neve szerepel az Áldozatok Emlékfalán.

További nevek azonosítása jelenleg is folyik. Az összes halott kilétének megállapítása lehetetlen, ezért a nevek mellé felkerülő üres táblákkal emlékezünk a névtelen áldozatokra.

A Holokauszt Emlékközpont látogatóit számítógépes adatbázis segíti az emlékfalon megörökített hozzátartozóik nevének megtalálásában. Az érdeklődők emléklapot kapnak, amelyen grafikus ábra mutatja meg, hogy az emlékfal mely részén szerepel a keresettek neve.

Az érintettek, hozzátartozóik és mindazok, akik az elhurcoltakról bármilyen információval rendelkeznek a honlapunkról letölthető áldozatok adatlapja beküldésével kezdeményezhetik a név emlékfalra kerülését.

Tovább a Gyakran Ismételt Kérdésekhez

Hírlevél

Adja meg az e-mail címét, így mindig időben tájékozódhat a legfrissebb kiállításokról, különleges alkalmakról.