Módszertani megfontolások és dilemmák újragondolása holokauszt interjúk kapcsán

Linda2Cut

Megjelenés dátuma: 2017-02-09

A vészkorszak okozta trauma elbeszélése, a természetes kommunikációban, mint például családi beszélgetések révén rendkívül ritkán öröklődik át, ezért marad főként a hivatalos emlékezetre, az oktatásra, múzeumokra a feladatat, hogy átadja a következő generációnak a múlt emlékezetét. Ehhez társul a holokauszt elbeszélhetetlenségének a kezdetektől jelen lévő problematikája, amely megváltoztatta a történelemmel való együttélés feltételeit és egyúttal megkezdte egy új - a történettudományban addig általánosan alkalmazott relativista felfogástól eltérő - történeti reprezentáció kialakítását.


A szakemberek arra a kérdésre keresték és keresik a választ, hogy mit kezd ezzel a szinte besorolhatatlan  történelmi esemény tárgyalásával, az erősen narratívitás-orientált történettudomány - mely főként az írott szövegekre támaszkodik - vajon miként kapcsolja be a túlélőkkel felvett interjú formájában megelevenedő tanúságtételeket eddigi forrásai közé.
Az egyéni beszámolók nagy számban történő megismerése és az általa a holokausztról kirajzolódó kép központi szerepet játszott abban, ahogy ez az esemény a társadalmi nyilvánosságban megtestesült. A történelem fogalmának ilyen formában történő kiterjesztése egy új emlékezeti paradigma létrejöttét eredményezte, amelyben immáron a személyesség nyilvános elbeszélései, a medialitás új formái és a trauma-kutatás megjelenése is fontos szerephez jutott.  
Egy a tematikájában is a vészkorszakkal foglalkozó múzeum, illetve gyűjtemény számára, amilyen a holokauszt Emlékközpont is, a túlélőkkel készített interjúk gyűjtése elsődleges feladat. Ezek az elbeszélések, sőt már az erre való felkészülés során is számos kérdéssel szembesül a kutató, amelyeknek olykor még a megfogalmazása is nehézségekbe ütközik, nemhogy a megválaszolása. Dolgozatom során egyrészt szeretném bemutatni azokat a hétköznapi és filozófiai problémákat, amelyek az interjúkészítés lépései kapcsán felmerülhetnek, másrészt magát az alkalmazott interjúzási metódust, hiszen ebben a témában „tankönyvként” használható módszertani kézikönyv eddig még nem született. Ez a fajta kvalitatív kutatásmódszertan és a megjelenő kérdésekre adott lehetséges válaszok ismertetése elengedhetetlen az interjúk későbbi elemzésének szempontjából. Emellett a doktori témámhoz kapcsolódóan a filmművészet hatását is vizsgálnám, mint a módszertant alakító tényező.

Az élettörténetek kutatását Magyarországon is az a vágy szülte, hogy tudományosan is megérthessünk egy konkrét történelmi időszakot. Az oral history, mint módszer segítségével élettörténeti elbeszéléseken keresztül szerezhetünk tudást múltbéli eseményekről, az ehhez kapcsolódó interjúk készítése vagy elemzése azonban nem feltétlenül alkalmaz közös módszertant.   A műfaj viszonylag „fiatal” voltát tekintve a módszertani keretek egyébként is a formálhatóság állapotában vannak és ehhez a történettudomány részéről egy meglehetősen erős kritikai attitűd is társul. Az egyre cizelláltabb metódus kidolgozása sem tudja eloszlatni azt a kételyt, mely szerint még, ha gazdag ismeretanyaghoz is jutunk a módszer révén, mégsem rekonstruálhatjuk teljes mértékben a valóságot, hiszen emlékeink felidézésekor élményeinket a jelen perspektívájából láttatjuk, újra és újra interpretáljuk, így az egykori objektív valóság elenyészik.
Az ellentmondások feloldása a filozófiai és társadalomelméleti diszciplínákban rejlett. Az interjúkat feldolgozó kutatók keresni kezdték a kapcsolatot a személyes és a társadalmi emlékezet között, választ akartak találni a nemzedéki változások és a beszámolók összefüggéseire.
Az életrajzi elbeszélés olyan társadalmi konstrukció, amely egyesíti magában a társadalmi valóságot és az alany élményvilágát; szembesít a kérdéssel: vajon miképpen képzelhető el, egy olyan társadalmi struktúra, amely az élettörténeti tapasztalatok és a társadalmilag meghatározott sémák interakciója során újra és újra megfogalmazást nyer, ezáltal a folyamatos változás állapotában van.
Magyarországon a rendszerváltás utáni években bontakozott ki, az a szociológus-, pszichológus- és történészgárda, amely egyre többször használta a narratív interjúkészítés technikáját a tudományos kérdések megválaszolásához. Ennek alapjait főként a német minta  elemeit használó Kovács Éva és Vajda Júlia szerzőpáros által készített szakmódszertan, a számtalan túlélővel készített interjú és elemzéseik jelentették Magyarországon.   Ez a formálódó narratív interjúkészítés- és elemzési stratégia a kezdeti idegenkedés után a 2004-ben megjelent „Mutatkozás” címet viselő összefoglaló kötet  révén terjedt el és javarészt ezt sémát követik az Emlékközpont interjúi is. Emellett a Spielberg által létrehozott Shoah Túlélői Vizuális Történelem Alapítvány, valamit a United States Holocaust Museum Memory projektjében megvalósuló videó interjúk tanulmányozása is támpontot jelentett.
Azonban már itt felmerül a kérdés, hogy ezek alapján összeáll-e egy általánosan elfogadott szakmódszertan, vagy sokkal inkább ez egyes intézmények ezzel megbízott munkatársai egyéni megfontolása érvényesül. Tekintve, hogy a holokauszt Emlékközpontban nincs e témakörben irányadó szabályzat, esetemben is szubjektív döntés érvényesül, természetesen a fellelhető szakirodalmi munkák tanulmányázásának figyelembevételével. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az ilyen jellegű interjúkra való teljes mértékű felkészülés, rendkívül komplex ismeretanyagot és tapasztalatot igényel és ennek a paradoxonnak – vagyis, hogy az interjút készítő személy nincs sem elég tapasztalat, sem elég tudás birtokában- feloldását felülírhatja az a tény, hogy a túlélők beszámolóinak gyűjtésére ez elmúlás rendkívül szűkös kereteket szab.

Az interjúkészítés kezdő lépése a kapcsolatfelvétel, amelyet természetesen megelőz a kutatás az interjúalany megtalálásra, ennek részleteire azonban most nem térnék ki. Már a kapcsolatfelvételkor ki kell térnünk az interjú okára, bemutatni kutatási témánkat és hangsúlyoznunk kell, hogy hosszabb időt, akár több órát is igénybe vehet ez a folyamat, ezért is lényeges, hogy az elbeszélő számára a lehető legkedvezőbb körülmények között teljen ez az idő.  A találkozáskor elismételjük a kutatással kapcsolatos tudnivalókat, ezzel kijelölve az elbeszélés tematikus keretét, amely esetünkben a holokauszt eseménye.
A traumatikus élmény elbeszélése tekintetében számunkra az a legfontosabb, hogy a tanúságtevő mindvégig szabad akaratából mondhassa, formálhassa elbeszélését. A túlélők visszaemlékezése kapcsán alapvetés a beszámoló kétségbevonhatatlansága, hogy, amit hallok az valóban megtörtént. A történet reprezentációja ettől etikai mozzanattá válik.  Ezt éreztetve az interjú alanyával megkezdődhet, az interjúnak kedvező légkör kialakítása. A kérdező odaadó jelenléte a tanúvallomás elismerésének jele. Így válhat a kérdező a holokausztot átélt személy, vagy szemtanú tanújává, amelyet a szakirodalom tükör-képmás jelenségnek nevez, ezen, vagyis a beszélő által keltett érzelmek fogadtatásán akár az interjú lefolytatása is múlhat.  Mindezek kivitelezéséhez természetesen rendkívül fontos tisztában lennünk saját motivációinkkal:
Mik vezettek az interjú elkészítéséhez?
Csupán munkaköri kötelesség vagy kutatási kérdéseink megválaszolásához segít hozzá, talán valamiféle személyes, belső erő hajtja, esetleg mindezek kombinációja. A morális szempontok figyelembevétele arra késztetik a kutatót, hogy az objektív történetiséget és tudományosságot is szem előtt tartva, erkölcsi és történelemfilozófiai eszközökkel a módszer finomítását is elérje.

A szélsőséges helyzeteket érintő tanúvallomások gyűjtése során sokszor kénytelenek vagyunk megsérteni akár az általunk felállított szabályrendszereket is az interjú végigvezetése érdekében, főként azért, mert ilyenkor nem valamiféle absztrakt módon szembesülünk a történetekkel, hanem személyes interakció révén. A kérdező az interjú közben sokszor kilépni kényszerül a szakma nyújtotta keretekből. A semlegesség elvesztése szinte minden alkalommal bekövetkezik, önkéntelenül is kialakul egyfajta szimpátia a tanúságtevő felé, ez pedig teret engedhet az érzelmek játékának és áthidalhatja a szakadékot az interjút készítő személy és alanya között. Sokszor ezek a reakcióik meghatározó szerepet játszanak az interjú dinamikájában s elvezethetnek ahhoz, ami ez alany teljes nyíltsággal beszéljen egy olyan fájó életeseményről is, mint a holokauszt.
Az élettörténeti interjúk alapgondolata az, hogy az elbeszélő maga alakíthatja saját élettörténetének elbeszélését, akkor a keletkező szöveg egyszerre hordozza a felidézett múlt emlékeit és a jelen perspektíváját. Ez pedig választ adhat, hogy miért is születhet a holokausztnak annyi eltérő interpretációja, hiszen bár a túlélők tapasztalata örökké jelenlévő, az emlékezés konstruktív jellege révén a jelenben újra és újra előállítható, ezáltal a folyamatos változás állapotában lévő, formálódó folyamat.

Az interjú ideális esetben egy hosszabb, de megszakítások nélküli elbeszélés, amelyet az interjúer csak a legritkább esetekben szakít meg. Ez a narratíva, helyesebben a főnarratíva, ahol a túlélő saját szavai által meséli el a vele történteket, mi pedig kitartó figyelemmel, a szemkontaktus megtartásával biztatjuk alanyunkat.  Itt megtapasztalható, hogy ez egy korántsem szokványos kommunikációs forma, hiszen nincsenek dialógusok. Figyelemmel kell lennünk arra, hogy az elakadások, a szünetek természetesek, arra hivatottak, hogy a felidézni kívánt eseményhez kialakítsa viszonyát a beszélő. Tekintsünk ezekre úgy, mint az elbeszélés szerves részére, hiszen ebben testesül meg az a jelenség, hogy a mindennapi nyelv sok esetben nem alkalmas arra, hogy visszaadja a történtek borzalmait, a beszámolók közel sem azonosak a valósággal.
A főnarratíva lezárást követően kutatási kérdéseink megválaszolásához szükség lehet egyes, talán nem teljes egészében kibontott szálak utánakérdezésére, amelyhez a főnarratíva elmesélése közben az általunk történő jegyzetelés nyújt segítséget. Ez újabb elbeszélést generált, vagy még inkább beszélgetést, hiszen erőteljesebb a diskurzív jelleg, de a kutatónak nem szabad elfelejtenie, hogy fő célja bizonyos részletekről hosszabb és részletesebb elbeszéléseket nyernie. Érdemes figyelnünk arra, hogy az interjú terjedelme ezzel ne váljon végtelenné, hiszen a történet körkörösen halad, vagyis a kibontott történetek egymásba fűződnek, s a jegyzetekben rögzített későbbi eseményeket és magukba foglalják. Ezeket a később feltett kérdéseket érdemes tehát a narratív interjú fősodrától elkülönítve kezelni.

Az emlékezés és az identitás egymással szorosan összefonódó fogalmak. Fontos azonban elválasztani a tényekkel dolgozó és adatokra épülő történelem az egyén szintjén megélt, tehát erősen szubjektív, konstruált történetektől és megjelölnünk a tudomány szerepét. Ez azonban korántsem egyszerű feladat.
Kezdetben az interjú, mint módszer alkalmazása egyfajta nyersanyagként szolgált a történészek, kutatók számára, kutatási kérdéseik megválaszolására. Az interjúk személyességük okán azonban felkínálták egy szélesebb, nem tudományos mindinkább népszerűsítő lehetőséget és kiszabadultak az ellenőrzés alól. Az interjúkkal nem csak a múzeumi térben találkozhatunk, de televíziós műsorokban, oktatási segédtananyagokban és nem ritka művészeti installációkban történő felhasználásuk sem. Sokszor felülkerekedni látszik az akarat, hogy tudományos forrásértékükön túl, bemutassuk őket úgy, mint a kulturális örökség vagy a történelempolitika egy darabját.  

Magyarországon a rendszerváltás után a holokausztra való emlékezés kötelezettsége és társadalmi normává erősödve a tanúságtételek sorát hozta a felszínre, de a filmművészet és az irodalom egyes munkáit már korábban is ez mozgatta. A visszaemlékezések különös jelentőséggel bírnak, hiszen egy kollektív jelenség individualitásból fakadó reprezentációját adják és lehetővé teszik beilleszthetőségét, a kollektív emlékezetet világába.

Az élettörténeti kutatásban mindennapossá vált a személyes tragédiákkal és traumákkal való találkozás.  Jelen esetben a kérdező, mivel nem orvos, hanem kutató, nem kezeli a másik érzelmeit. Egyes elméletek szerint  alapvető pszichológiai és pszichoanalitikus ismeretek nélkül nem is lehetne élettörténeti interjút készíteni és elemezni sem. Az interjú készítőjének tehát segítségére lehet a pszichológia, ezen belül is a pszichoanalízis használata, továbbá az élettörténet komplex értelmezéséhez a szociológiai alapismeretek sem nélkülözhetőek.   Ezek együttes használatával kimutatták,  hogy az emlékezetünk a tényekkel sokszor hadilábon áll és így a történettudomány is kénytelen elismerni, hogy az élettörténeti interjúk nem a történeti valóság objektív rekonstruálását szolgálják, hanem az egyén tanúságtét adják. Többet mondanak az egyéni és kollektív emlékezetről, mint a történeti faktumokról. A tanúságtétel és a történelmi tények közti versengés talán egy soha le nem zárható konfliktus, azonban jelenleg úgy tűnik, a tények iránti tudományos igényt az élő emlékezet maga alá gyűri.

Az interjú elkészülése után, annak felhasználása többféle okból és formában is elképzelhető. Az Emlékközpontban az interjúk vágatlan, nyers változatban kerülnek be a gyűjteményi archívumba és ezzel kutatható válnak bárki számára. Szerkesztésük, módszertani vagy kritikai értelmezésük szükséges feladat, ez jelenté a feldolgozást, amelyre sokszor olyan egyszerű okokból, mint a kapacitáshiány nem kerül sor.
Egy, a szélesebb nyilvánosság számára, akár publikálási célból készülő anyag létrehozásakor a nyers, vágatlan anyagot gondozni kell. Itt tisztáznunk kell, hogy mely elvárásoknak kell megfelelni; akár esztétikai szempontokat is figyelembe lehet venni, hogy kiadni kívánt anyag közérthető legyen.  Kutatási szempontból ezek a már szerkesztett anyagok talán kevéssé hasznosak, mivel az elsődleges elemzéshez a szerkesztetlen verzió szükséges.

A holokauszt túlélőinek beszámolóit már közvetlenül a háború után elkezdték videofelvételeken rögzíteni és gyűjteni, a túlélői tanúságtételen alapuló emlékezeti kultúra lényegében a hetvenes évek végétől jött létre a nyugati országokban. Ehhez nagymértékben hozzájárult Marvin Chomsky Holocaust című amerikai tévéfilmsorozata, így az élettörténeti interjú kiszabadult a szigorúan tudományos keretek közül és megindult globálissá válása, popularizálódása. A tévésorozatot 1979. január 22. és 26. között vetítették a német tv társaságok és így, a már akkor is több mint 20 millió főhöz eljuthatott a Weiss nevű - fiktív zsidó család története. A minisorozat négy részből áll és összesen hat órás. Levetítése után rengeteg levél és telefonhívás érkezett a német tv társaságokhoz, amelyben az emberek kifejezték együttérzésüket. A német napilapokban, folyóiratokban, televíziókban és a rádiókban egymást követték a holokauszttal foglalkozó írások és műsorok és egyre több túlélő jelentkezett, hogy elmondhassa személyes történetét, pedig nem ez volt az egyetlen film, amely a náci rémtettekkel foglalkozott, hatása mégis szinte példa nélküli. Alkalmas volt széles tömegek megszólítására és ezzel együtt a vita elindítására is, amelyben kérdés, hogy a filmek bár hatalmas nézőközönséghez jutnak el, de akár hamis képet is alkothatnak és tudományos feldolgozásukra sokszor még csak kísérlet sem történik.
A sorozatot a következő években más nyugat-európai országokban is levetítették, és rövidesen a kultúra részévé vált és ezzel együtt az személyes, egyén szintjén megélt emlékezet is. Ezen minta alapján később rengeteg fiktív vagy éppen valós történeten alapuló alkotás született, a legkülönbözőbb műfajokban.
A filmtörténet, de az interjúzás tekintetében is megkerülhetetlen alkotás, Claude Lanzmann 1985-ös, kilenc és fél órás, Shoah című dokumentációja.  Ez a film, a túlélői tanúságtétel és trauma közvetítésének minden addiginál radikálisabb alakját teremtette meg és fontos szerepet játszott abban, hogy nyolcvanas évek végére a trauma és túlélők visszaemlékezése a holokauszt-emlékezet egyik fókuszpontja lett. A Shoah hatásához az is hozzájárult, hogy ezzel egy időben zajlott az, az emlékezettörténeti paradigmaváltás, amelyet a „tanú koraként” aposztrofálunk.  Az alkotás a kortárs holokauszt-emlékezet viszonyítási pontja lett; fő eleme, hogy a múlt emlékezetét a túlélők beszámolóiban látja, e beszámolók pedig csak úgy képzelhetőek el, ha újra átélhetővé teszi a traumatikus élményt, legyen az bármennyire fájdalmas, mert csak ez segít előhívni a múltat.  
A történetírásban használt szövegekhez, de még az élő nyelvhez képest is, a filmnek sokkal erősebb szuggesztiója van. A kamerával rögzített tanúvallomás hivatalos jelleget mutat, hasonulva egy jegyzőkönyvezett vallomáshoz, ehhez társul Lanzmann elképesztő pszichoanalitikus jelenléte. A filmkészítés, ahogy az interjúkészítés is egyfajta kutatás, az igazság keresése, s ez Lanzmann filmje esetében is a beszéden, a dialóguson keresztül történik.  A film időbelisége megtöri a kronologikus elbeszélést, ahogy az a fent említett alkalmazott módszertanban megfigyelhető, nem lineáris, hanem ismétléseken keresztül újabb és újabb, egyre mélyülő körökön át jelentkezik. A Shoah technikájával és tartalmával új lehetőségeket nyitott meg nem csak a holokauszt, mint történelmi trauma, hanem a 20. század egész történelmének megértésében.   

Az emlékezés, legyen az társadalmi, politikai vagy egyéni elvárás: kötelesség. Legalábbis az kellene, hogy legyen, mert, ha az emlékezetkutatás eredményeként a holokauszt elbeszélése része a mindennapi kommunikációnak az a kultúra részévé válik, az élettörténeti elbeszélés pedig kulturális örökséggé emelkedhet.  
Egyre több országban létesül kifejezetten a holokauszt kutatásával foglalkozó egyetemi tanszék, archívum, múzeum, vagy könyvtár, ahol gyűjtik a visszaemlékezéseket. Így válik egyetemes keretté ennek a tragédiának az emlékezete, melynek hozadéka, hogy más történelmi töréspontok emlékezetét is belehelyezhetjük.  
Összegzésképpen elmondható, hogy a tanúságtétel a „tanú korában” kiszakadt a tudomány adta kertek közül és egy túlélővel készített interjú önmagában, minden elemzés nélkül is megállja a helyét. Teljesebb képet azokban csak akkor kaphatunk, ha megtörténik-e ezeknek az interjúknak az elemzése, keretbe foglalása, továbbá történeti, szociológiai szempontból történő kutatásuk és feldolgozásuk.

Kapcsolat

Holokauszt Emlékközpont
H-1094 Budapest
Páva u. 39.

+36 1 455-3333
+36 1 455-3399
info@hdke.hu

Nyitva tartás

Kedd-vasárnap: 10:00 - 18:00
A jegypénztár 17 órakor zár.

Virtuális kiállítások

Látogasson el Ön is a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba, ahol különleges és egyedi építészeti környezet fogadja.

Állandó kiállítás

Jogfosztástól népirtásig

A magyar holokauszt áldozatainak emlékére Az állandó kiállítás témája a magyar holokauszt. Célja, hogy a faji ideológia által fizikai megsemmisítésre ítélt magyar állampolgárok, azaz a zsidók és a romák szenvedéseit, üldöztetését, legyilkolását elbeszélje és bemutassa. A kiállítás vezérmotívuma az...

Tovább

A kiállítás helyszíne

A mintegy 1500 m2-es kiállítótér az emlékközpont mélyföldszintjén és a zsinagógaterében található

A kiállítást rendezte

Magyar Nemzeti Múzeum

Ne maradjon le a legfrissebb kiállításokról, különleges alkalmakról.

Tudta-e?

Hányan haltak meg a holokauszt idején?

Az európai zsidó holokauszt áldozatainak számát a különféle becslések 5 és 6 millió közé teszik. Körülbelül minden tízedik, a holokauszt idején meggyilkolt áldozat magyarországi zsidó volt, számuk 500 és 600 ezer fő közöttire tehető.

Tovább a Gyakran Ismételt Kérdésekhez

Hírlevél

Adja meg az e-mail címét, így mindig időben tájékozódhat a legfrissebb kiállításokról, különleges alkalmakról.