Occupation: Asztalos, nyomdász, a II. vh. idején katonatiszt. Baloldali antifasiszta, fegyveres ellenálló, a Magyar Partizán Emlékérem kitüntetettje.

A fotón id. Berkó Pál a Világ Népeinek Igaza 2001-es díjátadásán Judith Varnai Shorerrel, Izrael akkori budapesti nagykövetével.

Az alábbi cikk Berkó Pál írása édesapjáról, id. Berkó Pálról, mely megjelent a 168 óra, 2010. január 2-i számában. Cikk forrása>>
 

Józsefvárosi keresztségek

A napokban mutatta be a Balassi Kiadó Budapesten, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettel közös új kiadványát, A világ igazai Magyarországon a második világháború alatt című könyvet. Édesapám, idősebb Berkó Pál életének egy rövid szakaszáról, majd a 2001-ben odaítélt Világ Igaza díjról egy oldalon át ír a kötet; a szerkesztés törvényei szerint kurtítva az 1944–45 telén történteket, szükségszerűen csak tényekre, személyekre, adatokra, helyekre fókuszálva. Pedig a rettegés napjainak, a menekülésnek, a bujkálásnak volt humora is. Fanyar ugyan, de volt.

1944 elején vette ki apám a Szentkirályi és a Bródy Sándor utca sarkán álló bérház első emeletén azt a lakást. Már válófélben volt első feleségétől, akivel rokoni legendák szerint megtörtént, hogy féltékenységében apámra zárta a lakásajtót, hogy ne mehessen más nők után.

Túl volt akkor már a férfikötelesség nehezebb hónapjain: hadtápos zászlósként a keleti fronton segítette Kárpátaljának a Szent Koronához való visszatérését, amíg tbc gyanújával le nem szerelték, szolgálatra alkalmatlannak nem minősítették, és vissza nem vezényelték Budapestre – a családi lövészárokba. Gyors költözését ez a konfliktus is siettette.

Jó lakás volt. Tágas, kétszobás, kiválóan alkalmas baráti összejövetelek – ma úgy mondanánk: bulik – rendezésére, ezeknek azonban a háborús időkben volt egy nagyon is mellőzhetetlen akadálya. Barátainak, ismerőseinek többsége a fronton volt: nagy részük uniformisban, kisebb csoportjuk civilben. Az utóbbiak – nem is a fegyver, inkább a kellő bizalom hiányában – ásóval, lapáttal, csákánnyal a kézben védték ez ellentől a magyar hazát, jó távol a határoktól.

Szocdem-komcsi barátságok voltak ezek. Szavalókórusokban, munkásszínjátszó csoportokban, a Vasas tornászegyesületben, a szakszervezeti kórusmozgalom próbáin és hétvégi kirándulásokon köttettek, olykor némi röpcédulázást sem mellőzve. Egy ilyen, balul sikeredett eset miatt élvezhette aztán apám néhány hónapon át Rajk László cellaparancsnok társaságát a Margit körúti fogházban. (De meg kell jegyeznem: ez pár évvel korábban történt, s ahhoz a szörnyű, 1944-es télhez közvetlen köze csak áttételesen volt.)

Apám első, huzamosabban nála időző vendége Weintraub Márton volt, aki 1943 elején vonult be munkaszolgálatra, és ’44 márciusában, a német megszállás napján döntött úgy, hogy számára ennyi volt, hiszen a kelleténél már így is több időt töltött azzal a megalázó marhasággal. Dobbantott tehát, és apámnál keresett menedéket. Csak pár nap, Palikám – mondta, amit igazából egyikük sem hitt komolyan, s nem tévedtek, a pár napból hónapok lettek.

Számosan követték őt. Voltak, akik csak egy-két napra kértek menedéket, s már mentek is tovább, hogy ne itt, a város közepén, hanem valahol másutt keressenek biztonságot, mások viszont napokig, hetekig maradtak. Fogyatkozott és gyarapodott a csapat, amely szökött katonákból és munkaszolgálatosokból, bujkáló zsidókból és kommunistákból állt, vegyesen. Volt úgy, hogy tucatnyinál is többen éltek az addig tágasnak tűnő otthon falai közt.

A sors különös adományaként a Szentkirályi utcai lakásban fedélre lelők közül sokan kapcsolódtak valamilyen módon a nyomtatáshoz. Weintraub nyomdász volt, a második hullámmal érkező Diamanték nyomdai szedők, Káldor László grafikust pedig olyan bámulatos kézügyességgel áldotta meg a Teremtő, hogy képes volt bármit hitelesen lerajzolni, legyen szó portréról vagy egy bélyegző lenyomatáról.

Vágvölgyi Tibor viszont a sokféle kézírás mestere volt. Más átutazók személyes kapcsolataikkal segítettek, hiszen volt közöttük, akit szoros családi szálak fűztek az albertfalvai jegyzőhöz, a kitöltetlen, de lepecsételt születési és házassági anyakönyvi kivonatok őrzőjéhez, más pedig tudta, miként lehet a szigorúan őrzött honvédségi nyomtatványokból – zsoldkönyv, tiszti igazolvány, eltávozási engedély, katonaorvosi zárójelentés, nyílt parancs – hivatalos úton, magától a honvédségi ellátótól igényelni példányokat. Csak bélyegző kellett hozzá – amit Káldor megrajzolt, egy részeges erzsébetvárosi iparos pedig némi pálinkáért elkészített –, és kellően határozott fellépés.

Apám kiballagott hát a Teleki térre – ahol akkoriban már jóval könnyebben lehetett pult alatt tiszti egyenruhát, díszkardot és katonai kitüntetéseket vásárolni, mint sertészsírt vagy lisztet –, és attól kezdve magyar királyi honvédszázadosként járt el egy nem létező katonai alakulat nyomtatványbeszerzőjeként.

Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy hivatalos papírokat készítsenek, legyen szó új alakulathoz történő átvezénylésről vagy a származást bizonyító családi okmányokról. Így lett rövidesen Weintraubból Vértes, Kreutz Tiborból Keresztes, Diamant Lili pedig – most már okmányokkal igazolhatóan is – elnyerte e sajátos józsefvárosi keresztségben az előkelőbb és nagyobb biztonságot nyújtó Egry Lilla nevet.

Kalandos idők voltak. Nemcsak azzal kellett naponta megküzdeni, hogy ne keltsen feltűnést a lakás forgalma, hanem azzal is, hogy a kényszerű összezártság miatt elkerülhetetlen súrlódások a kezelhetőség keretei között maradjanak. Apám vendégeinek az új papírok birtokában kisebb sétákat kellett tenniük a ház környékén, de vendéget fogadni vagy rokonokkal, hozzátartozókkal találkozniuk tilos volt, ahogy értéket magukkal hozni is. Lassan mégis beindult a látogatók sora: a többség akkor már „árja” okmányokat kért magának vagy rokonának. Így lett rendszeres látogatójuk József Jolán, a költő nővére is, aki balatonszárszói panziója mellett néhány üdülőt is bérelt a környéken, ott bújtatva menekülő családokat. Ő volt az egyetlen, akitől ellenszolgáltatást fogadtak el: egy írógépet. Kellett a munkához.

Érdekes, hogy a felszabadulás napjára úgy emlékezett apám: hirtelen üres lett a lakás. Így mondta: lötyögött benne. Akkor volt 33 éves. Évtizedekkel később, a kilencvenes évek végén, amikor a nála dekkolók egy alkalommal összejöttek, az akkor már halványuló emlékezet ellenére is három tucatnál több olyan személyt számoltak össze, akik apám lakásában éltek, bármilyen rövid ideig is. Azokról, akik „csak” az ott kapott papírokkal vészelték át 1944–45 telét, becslésük sem volt.

Egy ilyen találkozón határozták el, hogy újrakezdik a vasárnapi túrákat. Halála előtt pár hónappal, 92 évesen még nyolc-tíz kilométeres kirándulásokat tettek a budai hegyekben a hétvégeken a „gyerekekkel”, ahogy az alig nyolcvanéveseket hívta.

S hogy isten ujja se hiányozzon a történetből: 1945 nyarán csöngettek a lakás ajtaján. Két szürke öltönyös úr állt kint. Szabályszerűen igazolták magukat, és apámnak szegezték a kérdést:

• Berkó úr, a lányok hol vannak?
• Miféle lányok? – kérdezett vissza apám?
• Hát a kurvák, Berkó úr.

Az erkölcsrendészeti uraktól akkor tudta meg, hogy a Szentkirályi utcai lakás korábban gyakran ellenőrzött titkos szerelmi találkahely volt.