Gyakran hallani, hogy a dualizmus (1867–1918) volt a magyar zsidóság aranykora. De mit is jelent ez az állítás, és mennyiben tekinthető helytállónak? Ha a zsidók gazdasági és társadalmi felemelkedését nézzük, részvételüket az ország modernizációjában és kulturális életében, a minősítés mindenképpen indokolt. Abban az esetben is vitathatatlanul jogos, ha a kritérium az állam és a keresztény magyar társadalom magatartása a zsidó lakosság iránt. A korszakot megelőző – a 18. század végétől enyhülő mértékű – jogfosztottság századaihoz, illetve a numerus clausus-szal induló és a zsidótörvényekbe, majd a deportációba torkolló Horthy-érához képest a dobogó első helye nyilvánvalóan a dualizmus félévszázadát illeti. Azonban miként értékelték helyzetüket azok a zsidók, akik erről a dualizmus idején a nyilvánosság előtt mondták el véleményüket? Ha a neológ zsidó felekezeti kiadványokban megszólaló hírlapírók, publicisták, rabbik nézeteit vizsgáljuk, úgy kiderül: a magyar zsidók tényleges jog- és esélyegyenlőségről e neológ értelmiség az 1880-as évek elejétől a dualizmus végéig alapvetően csalódottan nyilatkozott. A dualizmust minden megszorítás nélkül aranykorként minősíteni identitástörténeti szemszögből szintén problémás, hiszen az 1860-as évektől tömegesen magyarosodó és szekularizálódó zsidóság számára az önmegkérdőjelezéstől alapvetően mentes premodern zsidó azonosságtudat éppen ebben a korszakban adta át helyét a többes kötődések révén feszültségekkel terhes modern zsidó identitásnak.