„A kiállítás az antiszemiták és nem antiszemiták közötti feloldhatatlan ellentétről szól – mondja Karsai László. – Az antiszemiták szemében a zsidó idegen, veszélyes, kozmopolita, bolsevik vagy tőkés, nacionalista, cionista vagy anticionista, mindegy. Egy a lényeg: a zsidó a szemükben nem lehet magyar. Az asszimiláció tagadásából született meg a numerus clausus ötlete.”

Meg akarták büntetni a zsidókat

A hivatalos indoklás szerint a háborúban feltorlódott férfi hallgatóknak kellett helyet biztosítani, ezért vezették be a magyar felsőoktatás történetében az első felvételi vizsgát, ami – bár a kritériumrendszer folyamatosan változott – máig érvényben van. (1920 előtt elég volt az érettségi bizonyítvánnyal jelentkezni az egyetemen, és befizetni a tandíjat.)

Ez azonban csak ürügy volt. A trianoni döntés után a Kolozsvárról Szegedre, Pozsonyból Pécsre költöztetett és hallgatóhiánnyal küzdő egyetemek felszívhatták volna a háború miatt feltorlódott évfolyamokat, keresztféléveket vagy egyéb technikákat vezethettek volna be.

Az igazi, a hivatalos indoklásban ki nem mondott ok az volt, hogy meg akarták büntetni a zsidókat, akik az új kurzus szerint az 1918–19-es forradalmakról és Trianonról tehettek. (A Tanácsköztársaságban kivégzett 330-340 ember több mint 50 százaléka zsidó volt, a népbiztosok között 60-70 százalék volt az arányuk. A magyarországi zsidók túlnyomó többsége ugyanakkor a zűrzavartól, a forradalmaktól iszonyodó, magántulajdonnal rendelkező polgár, kispolgár volt.)

Az sincs benne a törvény hivatalos indoklásában, hogy csillapítani kellett a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg és a radikális, antiszemita, irredenta diákszervezetek nyomását, amelyek valósággal megszállták az egyetemeket, és gyakran a szó szoros értelmében kiverték onnan a zsidókat. Lecsillapításukra tűnt jó ötletnek a numerus claususszal törvényes mederbe terelni az indulatokat.

És ott volt még az úgynevezett konkurenciaprobléma: a szabad pályákon mozgó keresztények úgy érezték, a zsidó orvosok, gyógyszerészek, ügyvédek, mérnökök elveszik előlük a lehetőségeket. Jellemző, hogy az 1920-as nemzetgyűlési többség jó részét pont az ezekről a pályákról érkező képviselők alkották.

Mindig kiverik a fejéből

Az más kérdés, hogy az indulatok később sem csitultak. Jó példa erre a kiállításon is bemutatott két korabeli karikatúra. – Magát, Kohn Mór, felvették az egyetemre, és ezt azzal hálálja meg, hogy nem tanul? – Tanulnék én, kérem, de mit csináljak, ha mindig kiverik a fejemből? És a másik: – Na, Kohn úr, milyen pályára adja a fiát? – Először beíratom a vívóiskolába, aztán az egyetemre.

Az egyetemektől függött, hogy a húszas években milyen mértékben kellett a zsidó fiataloknak atrocitásokat elszenvedniük, derül ki Kovács M. Mária kutatásaiból. A műegyetemen, a budapesti tudományegyetem néhány karán – például az orvosin – erős volt az antiszemitizmus. Az itt működő antiszemita diákmozgalom elnökségének például egyetemi tanárok is tagjai voltak. A bölcsészkarok nyugodtabb helyek voltak.

Az erdélyi magyarokra ütött vissza

Lengyelországban és Romániában is voltak próbálkozások a zsidók jogainak törvényi korlátozására, de a helyi zsidó közösségek a Népszövetséggel összefogva ezt megakadályozták. (Ezekben az országokban a zsidóság nemzetiségnek számított, Magyarországon felekezetnek.) A magyarországi zsidók elutasították a külföldi zsidószervezetek segítségnyújtását, nem akartak még azzal is ártani a magyar államnak, hogy az ügyet a Népszövetség elé citálják.

Romániában viszont – paradox módon – éppen a numerus claususra hivatkozva szűkítették a magyarok oktatási lehetőségeit.

A keresztényekre is visszaütött

A numerus clausus nagyjából ötezer zsidó diákot érintett, akik jórészt Berlinben, Rómában, Prágában jártak egyetemre. Sokan közülük nem is jöttek haza, mint Teller Ede, Neumann János vagy Arthur Koestler.

Ha hazajöttek, akkor jóval nagyobb konkurenciát jelentettek a szabad értelmiségi pályákon mozgó keresztényeknek, mivel több nyelven beszéltek, jobb képzést kaptak. Ahogy Kovács M. Mária fogalmaz: „Egy erősen motivált, a diplomájáért iszonyúan megküzdő zsidóval szemben állt egy olyan keresztény, aki alá a numerus clausus odatolta a vörös bársonyt.”

Tartják magukat a legendák

A numerus claususról rendszereket átívelően tartja magát két legenda. Az egyik szerint az állam soha nem tartotta be a hatszázalékos zsidókvótát, ennél mindig lényegesen több volt a zsidó hallgatók aránya.

Az igazság ezzel szembe az, hogy az első világháború előtt egyharmad volt az arányuk, a törvény bevezetésének évében pedig 12 százalék, mivel felmenő rendszerben érvényesítették a jogszabályt.

Ezek az évfolyamok 1925-re elvégezték az egyetemet, de még ezután is nyolc százalék maradt a zsidók aránya a törvényben előírt hattal szemben. Ez viszont nem a kormány nagylelkűségének köszönhető, hanem annak, hogy a numerus clausus miatt a gyengébben érettségiző keresztényeket is felvették, közöttük viszont nagy – évi 5-10 százalékos – volt a lemorzsolódás.

A másik, magát masszívan tartó legenda szerint a numerus claususra csak addig volt szükség, amíg konszolidálódik az ország, 1928-ban el is törölték. Valójában az európai elismerésre vágyó magyar diplomácia a Nemzetgyűléssel módosíttatta, ám el nem törölte a numerus clausust; a népfajokat és nemzetiségeket kivette a törvény szövegéből, helyébe a „különféle foglalkozási ágakhoz tartozók” megfogalmazást tették. A hatszázalékos kvóta így ezután sem változott, csak a nyílt helyébe belépett a – Hóman Bálint kifejezésével – közvetett zsidókvóta. A módosítást a Népszövetség lenyelte, Magyarország visszatérhetett a kultúrnemzetek sorába.

Ezt a legendát a második világháború után a béketárgyalásokra készülő Magyarország gyártotta: volt egy zárójelbe tehető rövid időszak, amikor korlátozták ugyan a zsidók továbbtanulási lehetőségeit, de valójában Hitler nyomására hozták meg az igazi zsidótörvényeket 1938 és 1942 között.

Pedig a numerus claususnál igazibb zsidótörvény nem kell.