A vészkorszak 80. évfordulóján kétszeresen is túlvagyunk, egy nemzedék emlékezetének a szentírási 40 évén. Ez a 40 év közös kulturális gyökereinkben a pusztai vándorlás időszaka volt, ami alatt egy új nemzedék nőtt fel. Az évfordulón kötelességünk olyan emlékek továbbadása, melynek az érintettjei közül már nagyon kevesen élnek. Ez a közösségi mnemotechnika ügye. Elbeszélhetővé az válik, amit el tudunk helyezni a mindennapi életünk tapasztalatai között.

Intézményünk egyik küldetése, hogy az újabb nemzedékeknek legyen mihez kötni a holokauszt túlélők tanúságtételeit, történeteit. Ez leginkább – az emlékhelyek felkeresésén túl – a másik behatóbb megismerése révén lehetséges. A világunk annyira megváltozott, hogy az átlagemberek, különösen a fiatalok nehezen tudják elhelyezni dédszüleik, ükszüleik történeteit, világát. Célunk megismertetni azt a társadalmi kontextust, amelyben az egykori magyarországi felekezetek és társadalmi csoportok éltek. A népirtáson és a veszteségen túl törekszünk felmutatni azt az embert és azt a közösséget, amely a vészkorszak előtt élt, és később annak elszenvedője lett. A másik megismerése – a hasonlóságok felismerése által – közelebb viszi egymáshoz a társadalmi csoportokat.

A megemlékezéshez, a közösségi és családi genealógiai emlékezet fenntartásához az emlékek helyhez kötésére van szükség. A világháborúk hozadéka, hogy a hozzátartozók nem tudták eltemetni és meggyászolni az áldozatul esett halottjaikat, vagy sírjuk olyan távolságban volt, amelyet nem tudtak felkeresni. A vészkorszak ezen túlmenően teljes családok, közösségek pusztulását hozta magával. Intézményünk feladata emlékhellyé válni azok számára, akiknek nincs sírhelyük, sőt nincs leszármazott, aki megemlékezzen róluk.

A vészkorszak emléke csoportközi viszonyainkban erkölcsi útmutatással bír, kölcsönös dialógus szükségességére mutatva rá.