Honlapunkon a következőkben rendszeresen helyt szeretnénk adni évfordulók, a holokauszt történetének mélyebb megértését is elősegítő történetek, rövidebb  visszaemlékezések megjelenéséhez. Ezzel is segíteni és bátorítani kívánjuk a helytörténeti munkát, a még fellelhető információk összegyűjtését, az emlékezetkultúra erősödését. Elsőként az 1944. május 14-én Esztergomban történtekről olvashatunk megrázó tablót Sárosi Attila jóvoltából.

Ez a közel 70 évvel ezelőtti májusi 11-e az ideihez hasonló, időjárás szempontjából igen szép nap volt, legalább is ezt mondják azok, akiknek az emlékezetébe valami folytán a többi napnál erősebben bevésődött e dátum…

A Lőrincz utcában a Weis-lányok, Magdi és Anna, akik az előző napot még a szomszédoknál töltötték egy vacsora kapcsán, ahol a teríték leszedése után Anna még zongorázott is a vendéglátóknak nem sejtették, hogy a másnap már a sárga csillag bélyege alatt gyors változásokat hoz addigi nyugodt és békés életükben, és a nappalijuk egyik dísze, a kikészített jegesmedvebőr, melyen oly’ sokat játszottak a szomszéd gyerekekkel, hamarosan gazda nélkül marad, hovatovább új „tulajdonba” kerül…

A Lőrincz utcai posztóüzletet vivő Adamcsa család feje is még az előző napi bevételt gondosan átszámolta, megírta a megrendeléseket, hogy az üzlet továbbra is elégedett ügyfelekkel dicsekedhessen, gondosan bezárt, lehúzta a rolót és hazaballagott, miközben azon gondolkodott, hogy a következő hónapban mivel is kápráztassa el törzsvásárlóit…

És hasonló gondolatokkal zárta üzletét a „gólyás” Kovács család feje is a Kossuth Lajos úton, akire e megkülönböztető nevet a kirakatban egyrészt dekorációként, másrészt a babakelengye okán elhelyezett kitömött madár kapcsán ragasztotta az akkori esztergomi polgárság.

Dr. Schwartz ügyvéd úr is gondosan eltett minden papírt az íróasztalán, megigazította a márványból készült toll- és tintatartót, új itatóssal öltöztette fel az íves szerkezetet, kulcsra zárta a bizalmas okmányokat tartalmazó szekrénykét, és készült a következő napok tárgyalásra. De ő sem tudta még a holnap borzalmát.

A Ferencz József utcában a Büchler-hentesüzlet tulajdonosa is gondosan elrendezte a hűtőkamrában a jégtömböket és nem sejtette, hogy hamarosan már ”új gazdája” lesz üzletének…

Az idős Singer néni, a zsinagóga szomszédságában szokás szerint egy szobás lakása Imaház utcára néző ablaka előtt ült, és figyelte az utcán elhaladó embereket, bízva abban, hogy majd másnap, harmadnap is ezt teheti. Ő is tévedett…

És az Imaház utcai „zsidó-iskola” termei sem sejtették, hogy a falai közt a még tegnap tudást szerzők már soha nem fogják az ott megszerzett ismereteket a gyakorlatban hasznosítani.

És persze maga a zsinagóga sem tudhatta, hogy később „Technika Háza” néven vagy majd „második Zöldházként” vonul majd be az esztergomi új történelembe, ami persze mindenképp jobb pozíció, már csak a kultúrához való kapcsolódás okán is, mint a gyöngyösi példa, ahol a zsinagóga bútoráruházként funkcionált.

Ezért a ”mi” esztergomi zsinagógánk legalább szerencsés, hiszen a mai funkciójában fennmaradt, bár sorsa 1944/45-ben kétséges volt, hiszen a német-ekrazitnak köszönhetően az aláaknázás szokásos végeredménye nem sokon múlott.

Visszatérve a főszerepet játszó Lőrincz utcához ott és akkor, 1944. május 11-én összetereltek több mint ötszáz esztergomi és környékbéli polgárt, gyerekeket, felnőtteket, nőket, öregeket. Mindenkit, aki a sárga csillag általi megbélyegzés alá esett, és akinél még előző nap vásároltak, ügyet intéztek, vendégeskedtek vagy akikkel beszélgettek elődeink.

Szinte 100 %-os hatékonysággal működött a nyilas gépezet (Esztergom ebben is, és akkor is jó példát mutatott), megtaláltak mindenkit, akit meg kellett találni. Ami külön figyelemre méltó, hogy az ötszáz embert két-három csendőr kísérte csupán és közel-távolban sem volt jelen egyetlen német katona sem, magyar a magyarral szemben, esztergomi az esztergomi ellen. (!!!)

Az összeterelt tömeg maga volt a két-három csendőrrel, a környék utcái kihaltak, az ablakokból sem nézett senki, csupán a Lőrincz utca rolóinak takarást biztosító védelméből figyelt néhány együttérző szempár.

A néma és rémült tömeg majdnem elfoglalta teljes hosszában a Lőrincz utcai úttestet, hogy aztán a Kis-Duna parton lévő csendőrségre (Ma Platán Panzió és Oktatási Központ) zsúfoltasson be.

Aztán ott valami érthetetlen okból a csendőrségi épület zártságában és védelmében a bátor magyar csendőrök (akkor kb. 10-15 csendőr „dolgozott” Esztergomban) szisztematikusan verni kezdték az amúgy is halálfélelemben lévő tömeg tagjait.

A vagyonfosztott és méltóságát vesztett emberek egy része a csendőrségi éjszakázás után a Mária Valéria hídon át a párkányi vasútállomásról, másik részük az esztergomi marhavagonokból látta utoljára a Bazilikát, hogy aztán egy hosszú, és már az utazás során áldozatokat követelő út során, komáromi és kassai megállók érintésével a célállomáshoz érve azonnali vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó szenvedés után a betegség, gáz vagy golyó általi „megváltást választva” a krematóriumok kéményeinek kürtőin keresztül váljon semmivé.

Az ötszáz fős tömegből csupán néhányan tértek vissza. Alig tízen.

Akik nem térhettek vissza, azokra már csak egy-egy márványtáblába vésett név alapján emlékezhet az utókor.

Így, közel 70 év távlatából, anyák napja és a gyereknap között félúton, tisztelet és megbecsülés illeti az akkor deportált esztergomi szülőket és nagyszülőket, akik a gázkamrákban sem engedték el gyermekeik és egymás kezét…

A fent leírtak bármi féle hasonlósága a valósághoz nem a véletlen műve, azoknak valós személyekhez és eseményekhez igen is köze van.

Ezek a helyszínek, események és személyek olyan valódiak, mint az, ami közel 70 éve ezen a napon, Esztergomban történt.

Aki úgy érzi, hogy a városunkban történt esemény évfordulója és az aktualitás kapcsán a megemlékezés és együttérzés kifejezésének formája a temető térdig érő gaztengerében esetleg egy-egy sír megtisztításával fejezhető ki, akkor a kapu nyitva áll, sőt a márványtáblák előtti elszáradt virágok is érettek a cserére…

Történelmi kiegészítés nem csak érettségizőknek:

Esztergomban volt Magyarország legrégibb hitközsége (1050-ben már szabályszerűen működő vezetőségük volt, rendes imaházuk és pénztáruk a szegények és betegek támogatására). A hitközség 1858-ban létesített elemi iskolát, ugyanebben az évben épített régi temploma helyén újat, melyet 1888-ban lebontottak, és új zsinagógát építettek Baumhorn Lipót tervei szerint. A hitközség lélekszáma 1914 körül kb. 1000 fő volt, az 1920-as évek végén azonban már a 600 főt sem érte el. 1944. május-június folyamán gettósították a esztergomi zsidókat, majd Komáromba, az ottani erődben berendezett gyűjtőtáborba szállították át őket. Innen 1944 június közepén történt meg a deportálás.

Forrás:

www.esztergom-anno.hu

Ha szeretné Ön is megosztani velünk saját közössége egy- egy konkrét időponthoz köthető és holokauszthoz kapcsolódó történetét, kérjük küldje a communicatio@hdke.hu e-mail címre.