Az emlékezés joga és kötelessége címmel írásban is megjelent Földes Anna előadása, amelyet a Fiatal Írók Szövetsége Hogyan tovább? avagy a holokauszt emlékév tanulságai című rendezvényén tartott az idén februárban a Holokauszt Emlékközpontban.

A konferencia résztvevői a Hogyan tovább? kérdést vitatták meg, a magyarországi holokauszt 70-ik évfordulója alkalmából rendezett emlékév zárultával. A szervező Antal Nikolett kiemelte, hogy társadalmunkban mindannyiunknak közünk van a holokauszthoz; az utóemlékezet lényege a személyesség, mások emlékeit mintegy örökbe fogadva újraértelmezzük. A korábbi évfordulókat a hallgatás, avagy nagyon kevés szó övezte. A tényekkel való találkozás rendkívül nehéz volt, de rákényszerültek azok is, akik próbáltak ezzel szemben ellenállni. A felismerés kényszerét a jelenkor történelme hozta meg: antiszemitizmussal, kirekesztéssel találkozunk napjainkban is. Az a nemzedék, amelyik valamennyire tudatosan élte át a kort lágerben vagy azon kívül, egyszercsak rádöbbent arra, hogy már csak ők emlékeznek.

Földes Anna szavai szerint : “Megválaszolt, megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések tolulnak fel a nemzedékek tudatában az idei Holokauszt Emlékév végén. Az egyik legizgalmasabb a Fiatal Írók Szövetségének a hetvenedik évfordulóra meghirdetett emlékév alkalmából rendezett konferencián feltett kurta, de egyre megkerülhetetlenebb kérdése: Hogyan tovább? Mivé lesznek a fakuló emlékek, mit kell tenniük az emlékek megőrzésére hivatott civileknek és írástudóknak? A választ a tanácskozást rendezők nyilvánvalóan a maguk nemzedékétől, a fiataloktól várják. Akik a poklokat túlélő, traumákkal terhelt generáció tagjainak már nem is gyermekei, inkább unokái.

Hogy kerül akkor a tanácskozás résztvevői, – sőt, annak előadói – közé a magam korú, kitörülhetetlen személyes emlékeket hordozó túlélő? Aki kortársként megélte, megtapasztalta – és Örkény István drámájának halhatatlan Pistijeként – túlélte a hetven év előtti vérzivatart. Az első válaszom, hogy nekem, illetve nekünk, mindenekelőtt a tanúságtétel erkölcsi kényszere jogán kell szót kérnünk. Nem parancs és nem paragrafus, inkább a múló idő kényszerít arra, hogy évtizedes kényszerű és vállalt hallgatás után felemeljük szavunkat, szóljunk, írjunk, és kiáltsuk világgá mindazt, amit tudunk. Hogy hangosan és minél több szólamban adjuk tovább emlékeinket utódainknak. Ki-ki a sajátját, és azokét, akikkel együtt eszmélt és szenvedett. Elvitathatatlan történelmi – és személyes – tapasztalat, hogy senki sem élte át „a” Holokausztot, mindenki a maga kálváriáját járta végig. Mégis, felelősségünk talán még nagyobb is, mint az előttünk járóké. Főként azért, mert a miénk és kortársainké, – a múlt században, azon belül harmincban, vagy a harmincas években születetteké – az utolsó nemzedék, amelyik gyerek- vagy kamaszfejjel, de már többé-kevésbé tudatosan élte át a világtörténelem és a magyar történelem legnagyobb botrányát. A Holokausztként megőrzött, tervszerűen végrehajtott tömeggyilkosság valamely mozzanatát, a gettó nyomorúságát, a lágerek poklát vagy a Duna parti sortüzet. Ahányan még vagyunk és emlékezünk, – Illyés Gyula szavával

„a korosztály behajózásának” évadán

egyre kevesebben, – annyiféle emléket bízott ránk a sors, a történelem.”

Földes Anna előadásának teljes szövege a Szombat Zsidó politikai és kultúrális hetilap honlapján olvasható goo.gl/98fu72

További képek a rendezvényről facebook oldalunkon találhatóak http://goo.gl/ocXpV7