“Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek… Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.”

(Márai Sándor)

1944-45-ben egész közösségek tűntek el nyomtalanul, közösségek, melyek családokból, apákból, férjekből, anyákból, feleségekből, gyermekekből álltak. A visszatérőknek nemcsak azzal kellett szembesülniük, hogy családtagjaik nem tértek haza, hanem azzal is, hogy otthonukat kifosztva találták. Nemcsak tárgyaik, melyek között élték az életüket, hanem személyes emlékeik is megsemmisültek. Egy fénykép, mely megőrizte a család emlékét nagy kincsnek számított, ha mégis fennmaradt.

A mi kötelességünk, hogy minél teljesebben megőrizzük emlékezetünkben a vészkorszak áldozatait, ezért rendkívül fontosnak tartjuk azt a munkát, hogy minél több áldozat neve mellett az arcukat is bemutathassuk és felejthetetlenné tegyük.

Emlékezzünk így…