A recenzió a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből készült, kétnyelvű albumot mutatja be, amely a holokauszt közvetlen élményét feldolgozó képzőművészeti alkotásokat rendszerezi és értelmezi. A kötet olyan magyar művészek munkáit közli, akik többségükben 1945 és 1947 között, közvetlen tapasztalataik alapján alkottak. A tanulmányok a dokumentálás kényszerének jelenségét vizsgálják, amely a traumatikus események vizuális rögzítésére ösztönözte az alkotókat. A recenzió kritikai párbeszédbe lép a „traumafeldolgozás” fogalmával, hangsúlyozva, hogy a bemutatott művek inkább tanúságtételek, mintsem esztétikailag szublimált feldolgozások. A kötet érdeme a sokáig marginalizált vagy ismeretlen művek láthatóvá tétele és kontextusba helyezése. A recenzió szerint az album fontos hozzájárulás a korai háború utáni holokauszt-ábrázolások európai feltérképezéséhez.

The review discusses a bilingual album edited by Zsófia Farkas, presenting artworks from the Hungarian Jewish Museum and Archives that depict first‑hand Holocaust experiences. The volume focuses primarily on works produced between 1945 and 1947 by artists who had survived persecution, forced labour or deportation. The accompanying studies introduce the concept of a “compulsion to document,” describing the urge to visually record trauma as evidence and testimony. The review engages critically with the notion of trauma processing, arguing that many of the works function more as direct documentation than as sublimated artistic responses. By making long‑neglected artworks accessible and contextualised, the album fills a significant gap in Holocaust art history. The review identifies the publication as a pioneering contribution to the study of early post‑war visual testimonies.