Október 3-án mutatták be a hazai mozik a „Hannah Arendt” című német-luxemburgi-francia filmdrámát. Hannah Arendtről, a 20. század egyik legnagyobb hatású német-zsidó filozófusáról, politikai teoretikusáról Margarethe von Trotta rendezett ragyogó életrajzi filmet, Barbara Sukowával a címszerepben.
Arendt a The New Yorker magazinnak 1961-1963 között szemtanúként tudósított az ex-náci Adolf Eichmannt peréről, ennek során két vitatott, és sokakban ellenérzést keltő következtetést vont le. Egyrészt Eichmannt nem szörnyetegként, hanem egy szörnyű gépezet részeként ábrázolta, másrészt szerinte a zsidó tanácsok a nácikkal való együttműködéssel maguk is akaratlan bűnrészessé váltak. Arendt jeruzsálemi tudósításaiban híressé vált koncepcióján, a „gonosz banalitásán” keresztül érzékeltette miként testesült meg egy ember tevékenységében a gonoszság fogalma, az európai történelem tragédiája során. A film Németországban megkapta a legrangosabb német szakmai Gilde Film díjat.
Filmelőzetes:
Hannah Arendt életéről:
Hannah Arendt Hannoverben született 1906-ban, szociáldemokrata gondolkodású, asszimilálódott zsidó családban nőtt fel. Filozófiát és teológiát Marburgban és Heidelbergben tanult Karl Jaspers, Edmund Husserl és Martin Heidegger professzoroktól. Első férjét, Günther Anders filozófust 1933-ban a Gestapo bebörtönözte. Arendt Párizsba menekült és egy zsidó ifjúsági szervezet munkatársaként zsidó gyerekek Palesztinába való bevándorlását segítette. 1940-ben a munkáscsaládból származó, kommunista Heinrich Blücher felesége lett Párizsban. 1941-ben Arendt férjével emigrált az Egyesült Államokba, ahol a Zsidó Kulturális Újjáépítési szervezet ügyvezető titkára lett. 1951-ben amerikai állampolgárságot kapott és még ebben az évben megjelent gyorsan klasszikussá váló, a náci és sztálinista rendszerekkel foglalkozó a Totalitarizmus eredete című tanulmánya, amely elindította szakmai karrierjét Amerikában. Vendég professzorként tanított a Princeton és a Harvard Egyetemeken, majd a University of Chicago és a New York-i New School professzora lett. 1961-1963 között Jeruzsálemből a The New Yorker tudósítójaként ötrészes cikksorozatban számolt be az Eichmann-perről. Cikkei intenzív médiajelenlét mellett heves kritikákat váltottak ki. Következő műve: Eichmann Jeruzsálemben: Jelentés a „gonosz banalitásáról, ellentmondásos, számos országban komoly vitákat eredményezett a holokausztról. Hannah Arendt 1975-ben halt meg New Yorkban.
Margarethe von Trotta:
A német Új Hullám kiváló rendezőjének, 2012-ben készült „Hannah Arendt” című filmjét a nemzetközi filmes szakma hagyományos életrajzi műnek, egyben a holokausztnak szentelt trilógia befejező darabjának tartja. A trilógia első filmje az 1986-ban készült „Rosa Luxemburg”. Más összefüggésben Trotta munkásságából azt a laza feminista trilógiát hangsúlyozzák, amelynek első filmjével debütált 1975-ben: „Katharina Blum elvesztett tisztessége”. Annak ellenére, hogy folyamatosan visszautasítja a feminista jelzőt, von Trotta mégis a mozi nagy feminista szerzője, ami különösen figyelemreméltó bravúr a „Hannah Arendt” esetében, hiszen a filozófus minden volt, csak feminista nem. Ám Trotta – akár a „Rosa Luxemburg” filmben – most a „Hannah Arendt”-ben is következetesen kutatja a nő mögött a független gondolkodót és a filozófus élettörténetében is felveti a kérdést, akárcsak korábbi filmjeiben: hogyan viselkedik egy ember olyan történelmi és társadalmi események sodrában, amelyeket sem befolyásolni, sem megváltoztatni nem tud?
A film bemutatja Hannah Arendt filozófust, akinek „utópiája a független és szabad gondolkodás volt”, ugyanakkor hű marad Arendt következetes látásmódjához, mert a belső, személyes konfliktusokat árnyaltan ábrázolja. A rendező Arend gondolatát hangsúlyozza: Gondolkodni kell támasztékok nélkül, anélkül, hogy lenne valami, amibe belekapaszkodnánk. Trottát azonban, nemcsak a filozófus politikai elmélete érdekli, sokkal inkább a zsidó túlélőben megtestesülő erőt és bölcsességet látja benne.
Trotta filmje a tudósítások által keltett indulatokról, kritikákról szól. A rendező szerint Arendt előrelátását és bölcsességét csak most kezdjük teljesen megérteni. Amikor először fogalmazta meg a „gonosz banalitása ” kifejezést élesen bírálták és támadták, mint a zsidó nép ellenségét. Ma ez a koncepció alapvető eleme a nácik bűncselekményét megítélő vitáknak.
Eichmann saját bevallása szerint a „Vezér”-elv, a Führerprinzip, azaz a feltétlen engedelmesség elvét vallotta a per során. A Harmadik Birodalom filozófiájának központi tétele szerint a Führer parancsa törvények felett áll. A tárgyaláson Eichmann azzal érvelt, hogy ő csak követte az utasításokat és nem lehet a rovására írni a háborús bűnöket.
Arend az Amerikába menekült német zsidó felvetette, hogy a nácik messze nem mániákus szociopaták, hanem számos bürokrata található közöttük, akiket saját karrierjük előmozdításának szándéka vezetett. Ilyen alapon megfelelő motiváció esetén az emberek egy része képessé válhat embertelen cselekmények elkövetésére.
A film középpontjában az a négy viharos év áll, amikor Arendt és Eichmann élete keresztezte egymást. Egy robbanásveszélyes konfrontáció erős érzelmi és történeti hatását mutatja és érteti meg a film. A megalkuvást nem ismerő, szokatlan gondolkodó Arendt néz szembe az alázatos és kötelességtudó hivatalnok Eichmannal, így a holokauszt diskurzusa örökre megváltozott. Eichmannban olyan férfit látott, akiben végzetesen keveredett az engedelmesség a gondolkodásképtelenséggel (“meggondolatlansággal”), aki közreműködött többmillió ember gázkamrákba való transzportálásában. Arendt portréja Eichmann elfogásának időszakában indult és „Eichmann Jeruzsálemben: Jelentés a gonosz banalitásáról” című könyvének publikálása előtt röviddel fejeződött be.
A film nyitó jelenete – Eichmann félelmét, valamint az Argentínában őt fogjul ejtő izraeli titkosszolgálat ügynökeit ábrázoló kép – a világ minden táján vezető hírré vált, New Yorkban is, ahol Hannah Arendt férjével Heinrich Blücher-rel ( Axel Milberg ) élt. Így Arendt elfogadta a The New Yorker szerkesztőjének, William Shawn ( Nichoolas Woodeson ) ajánlatát, hogy tudósítson Jeruzsálemből a perről. Izraelben Hannah-át régi barátja, Kurt Blumenfeld (Michael Degen) tájékoztatja, hogy Eichmann a tárgyalás során emberileg szinte eltörpül, megsemmisül, így ő lehet a szikra, amelyre Arendtnek szüksége van a gonosz természetéről szóló elméletének véglegesítéséhez. Arendt cikkei végül a legrosszabbat hozzák ki mindenkiből, beleértve saját magát is, értetlen kollégák és barátok veszik körül. Magára maradottságra utal az a flashback, amely a filozófus-ex-náci Heideggerrel ( Klaus Pohl ) való régi egyetemi találkozásukat eleveníti fel, aki figyelmezteti, Hannah-át, (a visszaemlékezésekben Friderike Becht ) hogy a belső harc, a „gondolkodás magányos üzlet, ezen a területen nehéz egy képrombolónak.”
Margaretha von Trotta a spanyol El Pais-nak adott interjúban kifejtette, hogy „sokan, akik támadták, talán nem is olvasták a cikkeit, csak csatlakoztak az ellene fellépők véleményéhez. Most újra vannak olyan emberek, akik maguktól nem tudnak gondolkozni…Tagja vagyok annak a generációnak, amely semmit sem tudott arról, hogy mi történt a náci barbárság éveiben. A hatvanas években kezdtünk tudomást venni erről és reakciónk a szüleinkkel szemben nagyon kemény volt. Ekkor született meg bennünk az igény, hogy kérdezzünk, hogy tudjunk…bár bármit kérdezel és tudsz, nem fogod megérteni, hogyan történhetett, hogyan vehetett részt a lakosság nagy része ebben a barbárságban”
Margaretha von Trotta filmjei:
Katharina Blum elvesztett tisztessége 1975.
Ólomidő 1981.
Rosa Luxemburg 1986.
Rosenstrasse 2003.
Vision 2009.
Hannah Arendt 2012.
A filmajánlót összeállította: Mihályi Ágnes