Szuhay Péter szakmai pályája a roma/cigány közösségek kutatásához és a roma kultúra intézményi megjelenítéséhez kapcsolódik, amelyben a roma holokauszt témája fokozatosan, több évtizedes munkán keresztül vált meghatározóvá. A hetvenes évektől kezdődően a roma/cigány közösségek társadalmi helyzete iránt érdeklődött, majd a nyolcvanas-kilencvenes években a Néprajzi Múzeum kiállításain keresztül kezdte el intézményi formában is megjeleníteni a roma/cigány kultúrát. Az 1998-as Romák Közép- és Kelet-Európában című kiállításban a roma holokauszt már önálló egységként szerepelt, amely több ország együttműködésében jött létre, és amelynek koncepcióját ő maga dolgozta ki. 

Szuhay szerint roma holokauszttal kapcsolatos szakmai diskurzusokban meghatározó szerepet játszanak az áldozatszámokra vonatkozó viták. Különböző kutatók eltérő számokat említenek: egyesek több tízezres nagyságrendről beszélnek, míg mások csak néhány ezer dokumentált esetről. Ezek a különbségek nem csupán adatok közötti eltérések, hanem a roma holokauszt értelmezésének különböző módjaira utalnak. A kérdés nem zárható le egyetlen számmal, és a vita a roma holokauszt történeti feldolgozásának egyik állandó elemeként jelenik meg. 

A kétezres évek elején szervezett kutatócsoport munkája során a roma holokauszt helyi történeteinek feltárására törekedtek. A terepmunka különböző településeken zajlott, ahol interjúkat készítettek és dokumentumokat gyűjtöttek. A kutatás eredményei több esetben alacsony számú dokumentált áldozatot mutattak, ami újabb kérdéseket vetett fel a történeti narratívák és a kollektív emlékezet viszonyáról. 

Szuhay elmondása szerint a korai, Kossuth téri virrasztások közösségi és rituális eseményekként működtek, ahol a résztvevők alkonyattól virradatig együtt voltak, zenéltek, és a közös jelenlét az emlékezés részévé vált. Ezzel szemben a későbbi megemlékezések rövidebb, formalizáltabb eseményekké alakultak, amelyekben a rituális és közösségi elemek háttérbe szorultak. A megemlékezések változása az emlékezet gyakorlati formáinak átalakulását is jelzi.  Megfigyelése szerint a különböző roma intézmények és kezdeményezések között korlátozott az együttműködés, és a rendezvényeken gyakran alacsony a részvétel. Több példát említett arra, hogy kiállítások és megemlékezések nem vonzanak szélesebb közönséget, és sok esetben a roma/cigány közösség tagjai sem vesznek részt rajtuk. A roma/cigány és nem roma résztvevők aránya is eltérő lehet, ami az emlékezet társadalmi beágyazottságának kérdését veti fel. 

A roma holokauszt emlékezetének hatását korlátozottnak írja le. A kiállítások, filmek és emlékművek nem válnak a közösségi tudás részévé, és nem épülnek be a mindennapi gyakorlatokba. Az emlékezet intézményi és értelmiségi keretek között marad, miközben a szélesebb közösség számára kevésbé hozzáférhető. A helyi történetek és konkrét események szerepét ezért különösen fontosnak tartja, mivel ezek képesek közvetlenebb kapcsolatot teremteni az emlékezés és a közösségi élet között. 

Az interjú során Szuhay az emlékezet és az identitás kapcsolatát vetette fel. Szerinte a roma holokauszt a roma/cigány etnikai identitás egyik lehetséges közös pontjaként jelenik meg, ugyanakkor felveti annak kérdését is, hogy a közösségi összetartozás milyen történeti alapokra épül. Kiemelte, hogy kérdéses, a roma közösségek identitása milyen mértékben kapcsolódik a holokauszt emlékezetéhez, illetve hogy ez az emlékezet milyen szerepet tölt be a közösségi önmeghatározásban. A roma intézményesítés egyik fontos példájaként jelenik meg a roma gyűjtemény létrehozása, amely több száz műtárgyból állt, és a roma/cigány kultúra múzeumi reprezentációját célozta. A gyűjtemény később megszűnt, és az intézményi struktúrák átalakulása során szétszóródott. Az eset az intézményes roma/cigány reprezentáció törékenységét mutatja, valamint azt a kérdést is felveti, hogy milyen keretek között jelenhet meg a roma kultúra a múzeumi térben. 

Az oktatás és a tudásátadás kérdése az interjúban a kritikai szemlélet szükségességével kapcsolódik össze. Egy konkrét példában a mesterséges intelligencia használatával készült történeti képek kapcsán beszél a manipuláció lehetőségéről, és arról, hogy a vizuális eszközök hogyan befolyásolhatják a történeti narratívákat. Az oktatásban ezért fontosnak tartja a forráskritikát és a történeti tudás ellenőrzését. 

A roma holokauszt emlékezetének jövőjével kapcsolatban a helyi történetek és a közösségi gyakorlatok jelentőségét hangsúlyozza. Az emlékezet akkor válhat élővé, ha konkrét helyszínekhez, eseményekhez és személyes történetekhez kapcsolódik, és ha a közösség tagjai aktívan részt vesznek az emlékezésben.