Fejős László és Molnár István Gábor

Portéinterjú – kurátori összefoglaló: Fejős László és Molnár István Gábor helytörténeti kutató (Rácz Gyöngyi Közösségi Ház), a Roma ​reprezentáció Magyarország közterein (2021) című könyv társszerzői 

Molnár István Gábor a cigánymozgalomba belenőve, az első generációs roma értelmiségi közegből érkezve jutott el a roma holokauszt témájához, míg Fejős László saját családi történetén keresztül találkozott vele: roma anyai ágon, magyar apai ágon érintett, és családjában nemcsak roma áldozatok emléke, hanem egy nyilas rokon története is jelen van. A két interjú együtt így egyszerre mutat rá az emlékezet közösségi és radikálisan személyes jellegére. 

Molnár István Gábor elmondása szerint számára az egyik legfontosabb, hogy a roma holokauszt emlékezetét ne általános, névtelen áldozati tömegként kezeljük, hanem településről településre, családról családra, dokumentálható módon tárjuk fel. Szerinte az általános emléktáblák önmagukban nem elegendők. A valódi tisztelet ott kezdődik, ahol pontos nevek, pontos történetek, pontos évszámok és helyi nyomok kerülnek elő. A kötethez kapcsolódó kutatás során azt tapasztalták, hogy országszerte sok emlékhely létezik, de ezek jelentős része nem kellően feltárt, nem nevesített, sokszor csak egy általános megemlékező gesztus. Ebből a szempontból ő a helyi kutatást kiemelten fontosnak tartja. 

Ennek a szemléletnek a legfontosabb újpesti példája Dráfi József története. Molnár szerint 1994-től, az Újpesti Roma Önkormányzat aktivistájaként kezdtek foglalkozni a 16 éves Dráfi József ügyével, akinek történetét családi szálakon, levéltári kutatásokon keresztül rekonstruálták. A feltárt történet szerint a fiút a Nyugati pályaudvaron igazoltatták, és valószínűleg névazonosság miatti tévedésből fogták el. Egy másik, idősebb Dráfi Józsefet kerestek, őt azonban már nem engedték haza. A családdal interjút készítettek, előkerült fotó is, és így az áldozat történetét dokumentálni tudták. Ennek a folyamatnak lett eredménye 2015-ben a Dráfi Józsefnek állított botlatókő, amelyet a MAZSÖK – Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvánnyal közösen helyeztek el. Mivel az eredeti utca már nem létezett, a botlatókő végül az újpesti roma ház előtt kapott helyet. A kutatás és az emlékezeti munka csúcspontjaként 2018-ban nemzetközi konferenciát rendeztek az Újpesti Cigány Önkormányzat, az Újpesti Önkormányzat, az Eötvös Társaság és az Együttható Egyesület részvételével, amelyből angol–magyar nyelvű kötet is született. 

Molnár újpesti kötődése nem csupán egyetlen áldozattörténethez kapcsolódik, hanem egy sokkal szélesebb helyi közösségi háttérhez is. Elmondása szerint Újpesten egy mintegy nyolcezres roma közösségről beszélhetünk, amelynek történetét huszonöt éve kutatja. A kutatás első lépése a családi interjú volt: az időseket kérdezte, és ezekből a beszélgetésekből az derült ki számára, hogy a helyi emlékezet nagyon sok mindent megőriz, de ez csak akkor válik használhatóvá, ha dokumentumokkal is alá lehet támasztani. Saját megfogalmazása szerint a roma holokauszt magyarországi történetét csak akkor lehet valóban megérteni, ha településszintű, városszintű, megyeszintű kutatások készülnek, és nem csak egymást ismétlő, bizonytalan narratívák keringenek. Ezért hangsúlyozza újra és újra a helyi történeti feltárás elsődlegességét. 

A két interjúalany közül Molnár az, aki a legerősebben fogalmaz az emlékezetpolitikai gyakorlatok kritikáját. Úgy látja, hogy a roma holokauszt emlékműveinek és megemlékezéseinek egy része mozgalmi mintakövetés alapján született. Ha valahol megjelent egy tábla vagy egy szobor, hamarosan máshol is létrejött hasonló emlékhely, de sok esetben helyi kutatás és helyi kötődés nélkül. Megfigyelése szerint gyakran ismétlődik ugyanaz a séma: vers, koszorú, hivatalos jelenlét, fényképezés, majd a megemlékezés lezárul. Ezzel összefüggésben azt is kiemeli, hogy az emlékhelyek elhelyezése van, ahol a település központjában jelennek meg, máshol viszont a temetőbe vagy egy félreeső helyre kerülnek, ami az emlékezet társadalmi státuszáról is árulkodik. Molnár nem elutasítja ezeket a kezdeményezéseket, hanem azt mondja: emlékezni csak hitelesen érdemes, és a hitelesség feltétele a név, a történet, a hely és a forrás. 

Fejős László nézőpontja ehhez részben kapcsolódik, de más irányból. Ő kifejezetten azt hangsúlyozza, hogy a történeteket „közel kell hozni”, mert ha a roma holokauszt kizárólag nemzetközi vagy általános síkon marad, akkor nem alakul ki hozzá valódi érzelmi kapcsolódás. Saját családi példáját hozta fel ennek illusztrálására: roma/cigány anyai ágon egy deportált nagybácsiról tud, aki nem tért vissza, nagyapja pedig csak azért menekült meg, mert helyben zenélt és valaki bújtatta. Ugyanakkor a nem roma apai oldalon egy nyilas rokon története is jelen van: édesapja nagybátyja nyilas volt, börtönbe is került a háború után, és Fejős a saját keresztnevét is róla kapta. Ez a rendkívül ellentmondásos családi háttér szerinte nem gyengíti, hanem éppen erősíti az emlékezés szükségességét, mert világossá teszi, hogy a múlt nem fekete-fehér, és az emberek történetei nem férnek bele egyszerű erkölcsi sémákba. A helyi, személyes szálak adják meg az emlékezet valódi súlyát. 

Molnár és Fejős mindketten a valóság összetettségét hangsúlyozzák. Molnár kiemelte, hogy történész feladata nem a mítoszgyártás, hanem a hitelesség: figyelembe kell venni, hogy a roma közösségen belül is voltak együttműködők, nyilasok, sőt magas pozícióba került cigányzenészek, miközben más roma szereplők, például az általa említett Nyári honvéd  éppen zsidó munkaszolgálatosok megmentésében játszottak szerepet. Szerinte a történeti hűséghez az is hozzátartozik, hogy ne áldozati identitást építsünk, hanem vállaljuk a kényelmetlen tényeket is. Fejős családtörténete révén azt mutatja meg, hogy ugyanazon családi hálóban egyszerre van jelen az üldöztetés és az elkövetői múlt. A két interjúalany egy olyan emlékezetpolitikai szemléletet rajzol ki, amely a roma holokauszt történetét nem homogenizálni akarja, hanem emberi és történeti összetettségében akarja megragadni. 

Az emlékezet fenntartása szerintük csak együttműködésben lehetséges. Molnár kifejezetten úgy fogalmaz, hogy a többségi társadalom segítségét nem elfogadni hiba volna. Fejős pedig szintén azt emeli ki, hogy a helyi, személyes történetek és a helyi társadalom bevonása nélkül az emlékezés elszakad az emberektől. A roma holokauszt szerinte nem válhat pusztán egy központi emlékezetpolitikai nézőpontba, hanem akkor lesz valódi társadalmi ereje, ha az emberek ráismernek benne saját rokonaikra, városukra, saját történetükre. 

Portrait Interview – Curator's Summary: László Fejős and István Gábor Molnár local historian (Rácz Gyöngyi Community Center), co-authors of the book „The Representation of Roma in Hungary’s Public Spaces" (2021)

Kurátor: Dr. Gulyás Klára

A bemutatott kurátori interjú összefoglalók tudományos műveknek minősülnek, amelyek a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védelme alatt állnak.

A bemutatásra kerülő tartalmak a kutatás folyamatban lévő eredményei, amelyek első alkalommal kerülnek nyilvánosság elé. A kiállításhoz kapcsolódó tudományos publikáció megjelenéséig e művek tudományos célú idézése, bármilyen egyéb felhasználása és további közlése, terjesztése kizárólag a szerzők előzetes hozzájárulásával lehetséges.

A kötet megjelenését követően a kutatási eredmények a tudományos hivatkozás általános szabályai szerint használhatók majd fel.