Anna Mari Habermann Milánóban élő, hatvanhét éves olasz orvosnő. Negyvenesztendős koráig úgy tudta: családja katolikus. Csak a szülei halála után derült ki véletlenül: édesapja magyar zsidó volt, akinek előző házasságából született fia Magyarországon maradt, s tizenöt évesen – valószínűleg – Auschwitzban pusztult el.

Anna Mari apja soha nem beszélt lányának a családi-történelmi tragédiáról. Az orvosnő néhány évvel ezelőtt házának padlásán találta meg azokat a fényképeket és leveleket, amelyeket féltestvére, Hábermann Tamás 1936 és 1944 között küldött Olaszországba édesapjának. A fotókból, levelekből fakszimilekötetet állítottak össze, amelyet Tamás könyve címmel jelentetett meg a Kieselbach Kiadó.

A Tamás könyve borítóján fekete-fehér fénykép: egy kisfiú a harmincas évekből. Hátratett kézzel, durcásan, mintha csak az utókort vádolná: miért nem mentették meg?

Emlékezések szerint Hábermann Tamás okos gyerek volt, élsportoló, vívott, teniszezett, biciklizett. Orvos akart lenni. Az utolsó kép 1944 februárjában készült róla: Tamás tizenöt éves, önérzetesen tekint a jövőbe. Nem sejthette, hogy hamarosan sárga csillagot kell tűznie mellére, felteszik az Auschwitzba induló vagonra.

Tamás 1929 decemberében született Baján. Ott volt orvos a nagyapja és az apja, Hábermann Aladár is, aki a kisvárosban ismerkedett meg Klein Rózsival. Összeházasodtak. Fiuk születése után Németországba költöztek, 1933 márciusáig éltek ott. Majd családjával a doktor áttelepült a Milánóhoz közeli Busto Arsizióba, rendelőt nyitott. Az egyre vészjóslóbb politikai helyzet miatt a szülők megkereszteltették Tamást. Olasz barátnőjük, Rosa De Molli lett a keresztanya.

Három évvel később Tamás szüleinek megromlott a házassága, az anya fiával visszatért Magyarországra. Az apa kint maradt. A válást követően a bíróság Tamást Baján, anyai nagymamájánál helyezte el. A döntés okairól nem maradt dokumentum. A kisfiúra kusza évek vártak: anyja Budapesten, apja Itáliában. Ráadásul a férfi újranősült, Tamás keresztanyját, Rosát vette el. Hábermann doktor ’39 júliusában még meglátogatta fiát Baján. Egyikük sem tudta, hogy utoljára látják egymást.

Anna Mari Habermann sokáig mit sem tudott magyar bátyjáról

Mikor jön már?

De rendszeresen leveleztek továbbra is. Tamás megírta édesapjának, hogy elsőáldozó lett, felvették a cisztercita gimnáziumba, s felavatták cserkésznek. Minden levelét kérdéssel zárta: mikor jön már érte az apja?

Honnan is tudhatta volna, hogy 1938-ban Mussolini fasiszta államában is bevezették az első zsidótörvényt, amely kimondta: a zsidó származású külföldieket ki kell toloncolni az országból. Hiába keresztelkedett ki közben Hábermann Aladár, a rendelet rá is vonatkozott. Orvosként sem dolgozhatott tovább. Olasz felesége folyamatosan kérvényezte, hogy áttért férjét mentesítsék a száműzetés alól. A mentőakció sikerrel járt: Aladár ’41-től keresztény állampolgárként élhetett tovább Olaszországban.

Az olaszok 1943-ban megpróbáltak kiugrani a háborúból és a német szövetségből, de ezt Hitler csapatai megakadályozták. Hábermann-nak újra bujkálnia kellett. Fia leveleit a kinti magyar konzulátus juttatta el hozzá. Az orvos fellélegezve olvasta, hogy Tamás a Balatonnál nyaral. Úgy érezhette: jól tette, hogy a gyereket otthon hagyta.

Csakhogy 1944. március 19-én a nácik megszállták Magyarországot. Elkezdődtek a deportálások. Olaszországból Hábermann Aladár már semmit nem tehetett fia megmentéséért: a sárga csillagosokat nem engedték át a magyar határon.

A háború után, 1945-ben Aladár a Vöröskereszttel kerestette szüleit és a fiát. Csak nővére, Irén jelentkezett levélben: „Édes Alikám! Deportálásból hazaérkeztem. Egészséges vagyok. Dolgozom. Tamás, apa, anya 1944. május 15-én deportálva.”

Aladár mégsem adta fel fia keresését. Kiderítette, a bajai deportáltakat szállító vonat néhány vagonja ausztriai mezőgazdasági táborba érkezett meg. Az onnan visszatérők nem látták Tamást. A többi bajai vagon Auschwitzba ment. Abból a transzportból az orvos csupán egy túlélőre bukkant, aki azt mondta: Tamás tífuszban halhatott meg. De az is lehet, hogy orosz hadifogságba került…

„Lehet” – ez a szó a remény záloga. Esély, amely nem engedi felejteni, sem lezárni a múltat. Mert akár élhet is, akár vissza is térhet a szöges rácsok foglya. És minél több év telik el a hiábavaló várakozással, annál kegyetlenebb a reménykedés. Az auschwitzi nyilvántartásban sem találtak semmit Tamásról. Vagyis az is lehet: azonnal gázkamrába vitték.

Felnőtt sem érti

Hábermann Aladár számára egyetlen bizonyosság maradt: tovább kell élnie. Nem önmagáért. Második házasságából 1943-ban megszületett Anna Mari. Tamás fényképet is kapott féltestvéréről. Személyesen már nem találkozhattak.

A doktor eldöntötte: lányát úgy neveli föl, hogy ne tudjon zsidó származásáról. Mit is mondhatott volna a kislányának? Hogy van egy bátyád, de talán nincs is? Eltűnt, még sírja sincs? Felnőtt sem érti ezt. A hallgatás a lelkiismeretet is csitítja.

Anna Mari tudta, hogy édesapja, nagyszülei magyarok, de ősei nyelvén egy szót sem beszélt. Olasz katolikusnak nevelték, apácák tanították. Ő is orvos lett.

Édesapja 1974-ben hunyt el. Tíz évvel később olasz édesanyját is elvesztette.

Halottak földje

A temetés után a doktornő kinyitotta a családi páncélszekrényt, és észrevette: dupla fenekű a trezor. Megsárgult levelek kerültek elő, gömbölyded, gyerekes betűkkel teleírt lapok: „Látnád, Papókám, hogyan biciklizek már! Olyan keveset írsz magadról, pedig én már nagyfiú vagyok, politikailag is sok mindenhez konyítok.” Az 1942-ben keltezett irományon már felnőttesebbek a betűk: „Nagyon sajnálom, hogy az idén sem láthatlak, Papókám. Idestova 3 éve lesz, hogy nem láthatlak… Nagyra nőj, élj sokáig! Ölel szerető fiad, Tamás.”

Anna Mari mindebből akkor semmit nem értett. De talált olasz iratokat arról, hogy apja elvált, előző házasságából fia született.

A vöröskeresztes okmányok is előkerültek. És az emlékek egyre tolakodóbbá váltak. Eszébe jutott: kislánykorában egy ismeretlen fiú fényképét látta otthon. Hiába faggatta szüleit, nem mondták meg, ki van a fotón. Egyszer a takarítónő közölte vele: „Hát nem tudod? Az a testvéred!” Másnap a fénykép eltűnt a lakásból, többé őt sem érdekelte. Felrémlett egy jelenet 1956-ból is: anyjával Magyarországra indult nyaralni, ám a papája nem ment velük.

„A halottak földjére nem lépek” – mondta. És a lánya nem kérdezte, miért.

A doktornő – miként egykor az apja – próbált menekülni a múltja elől, felejteni. Hiába. Öt éve családi házuk padlásán, lomok alatt, öreg utazótáskát talált fényképekkel, több száz levéllel. Beiratkozott Milánóban egy magyar nyelvű tanfolyamra, hogy lefordíthassa a leveleket. Akkor szembesült azzal: bátyja, Hábermann Tamás soraira és fotóira bukkant. A mozaikokból lassan kezdett összeállni a szörnyű kép. Az eltagadott múlt sokkolóan zuhant rá. Hogyan is lehet negyvenévesen szembenézni azzal, hogy az apja nem az, akinek hitte? Hogy saját hovatartozását is meghamisították?

Segítséget kért egyik kinti tolmács ismerősétől, Tóth Ildikótól is.

Ő javasolta: menjenek együtt Magyarországra, keressék fel azokat, akik még emlékezhetnek Tamásra. Baján még élt egyik osztálytársa és tanára is. Egyikük sem tudott arról, mi lett a fiúval.

Anna Mari különböző országok telefonkönyveit is végiglapozta. Sokfelé talált Hábermannt. Hiába hívta őket. Egyikük sem ismerte a doktornő családját.

Tóth Ildikó vetette fel, hogy a kisfiú fényképeiből, leveleiből jelentessenek meg egy fakszimile kötetet. Hallott arról, hogy a Kieselbach Galéria már kiadta egy ötvenhatos kisfiú naplóját.

Eltűnt a semmibe

Bátyjáról szóló könyvéhez Anna Mari ezt írta: „Tamás eltűnt a semmibe, de én szeretném hinni, hogy túlélte, és ma a világ egy másik táján él, anélkül, hogy tudná, a testvére keresi. Talán eljutnak hozzá a szavaim. Több mint harminc évnek kellett eltelnie a halálod óta, apa, hogy végre megértsem, mi az igazi örökségem. Marad a kései bánat, amiért nem vigasztalhattalak, és ugyanakkor a múltamtól való megfosztottság érzése. Súlyos űrt érzek magam körül.”

Anna Mari lapunknak úgy fogalmazott: ma már magyarnak és zsidónak is vallja magát. Édesapja, Hábemann Aladár tavaly posztumusz olasz állami kitüntetést kapott, mert zsidókat mentett a második világháború alatt.

A saját fiának nem tudott segíteni, csak a fényképeit, leveleit rejtette el az utókornak. Akire emlékeznek, az örökké él.

Megjelent: 168 óra online 2010. március 16. SÁNDOR ZSUZSANNA írása, Foto: Varga Gábor