Volt-e képi ábrázolás az orthodox polgári otthonokban?

Európai zsidó vidéki életképeket megjelenítő festményeken, metszeteken, képeslapokon gyakran csak a keleti irányt jelző Mizráh-táblát látjuk szoba dekorációjaként. Mizráhtáblák, háziáldások kerültek a magyarországi közgyűjteményi anyagba is. Vallástörvényileg az elszármazott orthodoxok ma is kerülik, hogy olyan szobában imádkozzanak, ahol fotók vannak kitéve, még ha ezeket a család nő tagjai is tették ki a családról. A polgárosodás jeleként értelmezhető, hogy a pesti orthodox hitközségen mégis maradtak fenn gobelinek, amelyek családi idillt jelenítettek meg. Orthodox otthonokban a zsoltárokra asszociáló (tipikus ábrázolás: szarvas iszik a folyónál)  gobelinek gyakoriak. A természeti idill által a személyekre vonatkozó képtilalmat küszöbölték ki. A gobelineket maguk hímezték az asszonyok. A családi idillek ábrázolásának forrása viszont a modern, nem-orthodox zsidóság. A 19. század végén a falvak gazdasági hanyatlásával a falun született fiatal zsidó férfiak és nők, miközben a tőkés városban keresték szerencséjüket, magukkal vitték a populáris zsidó kultúrájukat is. Ez főként szülővárosukhoz és gyermekkoruk emlékeihez fűző szentimentális kapcsolatként artikulálódott. A városban ugyanis számos falusi zsidó miliőben gyökerező szokást elhagytak.  Magyar viszonylatban például a zsidók számára a nagyvárosi értelmiségi pálya, nem egyszerűen megélhetési lehetőség, hanem a politikai emancipáció után a társadalmi recepció siettetésének is fontos eszköze volt. Az egykori vidéki múlt idealizált képi megjelenítése a gyerekkor iránti nosztalgia, később a felmenők életéhez társított, megszépült múlt megnyilatkozásai voltak. Egyedi eset, hogy vészkorszakban elvesztett gyermeket festettek meg fotó után a gyász fájdalmában.

Were there pictures in the Orthodox bourgeois homes allowed?

In paintings, engravings, postcards depicting European Jewish rural life, we often see only the Mizrah plaque, indicating the eastern direction, as a room decoration. Mizrah tablets and house blessings have also been included in public collections in Hungary. Even today, by religious law, descedants of Orthodox Jews are forbidden to pray in a room where photographs are displayed, even if they exhibited by a female of the family members. It is a sign of urbanization that tapestries depicting family idylls have nevertheless survived in the Orthodox community center of Pest. In Orthodox homes, tapestries evoking psalms (typical depiction: a deer drinking by the river) are common. The idyll of nature was used to eliminate the images of people. The tapestries were embroidered by the women themselves. But the source of the depiction of family idylls is modern, non-Orthodox Judaism. With the economic decline of the villages at the end of the 19th century, young Jewish men and women born in the villages, seeking their fortunes in the capitalist cities, took their popular Jewish culture with them. This was mainly articulated as a sentimental attachment to their hometown and childhood memories. In the city, many customs rooted in the Jewish milieu of the village were abandoned. In Hungarian terms, for example, for Jews, a career as an intellectual in the big city was not simply a way of making a living, but also an important means of hastening social reception after political emancipation. The idealised images of the former rural past were a manifestation of nostalgia for childhood, and later, ideas of the embellished past associated with the lives of their ancestors. A unique case was the painting of a child lost in the Holocaust, in the grief of mourning.