Hogyan lehetett megtartani a 6 napos munkahétben a szombatot?
1848 december 7-én a magyar állam és az izraelita felekezetek között megkötött egyezmény (melyet az orthodox központi iroda részéről Kahán Frankl Samu elnök írt alá), kimondta, hogy „a magyar köztársaság kormánya (…) elismeri és minden lehetséges és szükséges eszközzel biztosítja a vallásgyakorlat teljes szabadságát”. Konkrétumot erről az egyezmény az izraelita vallású tanulók kapcsán mond ki, akiknek engedélyezi, hogy „a szombati napot megfelelően megünnepelhessék”, melynek értelmében a „szombati tanításon való megjelenésre nincs kötelezve az a tanuló, akinek szülője (…) szombattartó és ezt az illetékes hitközség igazolja”. Emellett pontosan meghatározza azon ünnepnapok körét, melyeken az izraelita vallású diák szintén mentesül az iskolába járás alól. A gyakorlat azonban mást mutatott, már a diákok esetében is. Többnyire egy-egy tanár, vagy igazgató jóindulatán múlt, hogy a diák mentesítést kapjon a szombati iskolába járás alól. A szülők szombattartása, -mely a hagyományörző zsidóság egyik alapértéke, így a „vallásgyakorlat teljes szabadságát” érinti-, még ennyire sem volt rendezve. Pedig a gazdaság mind szélesebb körű állami irányítása egyre kevésbé engedte az egyéni munkavállalónak, hogy életidejével önmaga rendelkezzen. Léteztek ugyan úgynevezett szombattartó szövetkezetek, de ezek működése egyrészt csak átmeneti volt, másrészt rendszerük nem volt olyan kiterjedt, hogy a szombattartó zsidók jelentős része számára megoldást jelentsenek. Egyéni megoldások kínálkoztak ugyan (hétközben többet dolgoztak, vagy a szombati munkanapot vasárnapira cserélték), de strukturális megoldást ez sem jelenthetett, s minden esetben külső, nem-zsidó kollégák jóindulatán múlt a megoldás. Megnőtt azok aránya is, akik a zsidó intézményrendszer kereteiben jutottak megélhetéshez, de átfogó megoldást ez sem jelentett, másrészt a cionista kötődésű szervezetek állami vegzatúrája után ez a lehetőségi is egyre kevésbé volt elérhető. Sokak számára pedig nem akadt ilyen lehetőség sem: a vallásos zsidóság számára ugyan nem volt ismeretlen már az 1945 utáni években sem a munkanélküliség, de közel sem jelentett 1949-ig olyan tömeges, strukturálisan átfogó krízishelyzetet, mint az államosítások teljesebbé válása után. Egyre többek számára nem maradt más megoldás, mint a kivándorlás.
How could people celebrate Shabbos during a 6-day work week?
On 7th December 1948, the agreement between the Hungarian state and the Israelite denominations (signed by the President of the Orthodox Central Office, Kahán Frankl Samu), stated that “the Government of the Hungarian Republic (…) recognizes and ensures by all possible and necessary means the full freedom of religious practice". The convention specifically refers to pupils of the Israelite faith, who are allowed to “celebrate the Shabbos day in an appropriate manner", according to which “pupils whose parents (…) are Sabbath-keepers certified by the competent religious community" are not obliged to attend Saturday classes in school. It also specifies the holidays on which a pupil of the Israelite faith is also exempted from attending school. However, practice has shown otherwise, even in such cases for students. It often depended on the goodwill of a teacher or principal to exempt a student from going to school on the Shabbos. Parents’ Shabbos observance, which is a core value of traditional Judaism and thus affects the ‘complete freedom of religious practice’, was settled even to this effect. And yet the ever-widening state control of the economy allowed the individual worker less and less control over his own life. So-called Shabbos-keeping cooperatives did exist, but their operation was both temporary and their system was not extensive enough to provide a solution for a significant proportion of Shabbos keeping Jews. Individual solutions were offered (working more during the week, or changing the Shabbos working day to Sunday), but even this could not be a structural solution, and in all cases the solution depended on the goodwill of external, non-Jewish colleagues. There was also an increase in the proportion of those who found a livelihood within Jewish institutions, but this was not a comprehensive solution either, and after the state vexation of the Zionist-affiliated organizations, this option was also less and less available. For many, there were no such opportunities to begin with: while religious Jews were no strangers to unemployment in the years after 1945, it was not nearly such a massive and structurally comprehensive a crisis as after 1949 when the nationalisations became more complete. For an increasing number of people, emigration was the only solution.
