A deportálások a túlélők emlékezetében

Egy névtelen szemlélő így írta le a békásmegyeri deportálást: az emberek éjszaka egymásra fekszenek a nagy hidegben, nappal a meleg kínozza őket. A szükségleteiket egymás előtt kell elvégezniük, „férfiak, nők, fiatalok, öregek”. A vagonírozás során „irtózatos hőségben, irtózatos bűzben sokan már az első napon meghaltak”. A szemlélő a helyzetet a „pokolhoz” hasonlította. Beszédes lista maradt fenn a szegedi deportálások során elhunytakról: a legfiatalabb egy ismeretlen, „kb. 10 hónapos fiú”, a legidősebb pedig a 88 éves Manheimer Mihály volt.

Egy túlélő így írta le az Auschwitzba való utat: „80 ember volt egy kocsiban. Rettenetesen meleg volt, sem vizet sem W.C. vödröt nem kaptunk. Borzalmasan szenvedtünk a melegtől a lezárt kocsikban, az izzó napon és szenvedtünk a szomjúságtól.”

Gerend László munkácsi orvos így emlékezett vissza a megérkezésre: „Csendben állt a vonatunk. Az ablaknál fürkészve néztem ki a sötétbe, mellettem a kislányom, Annika. Távoli kéményből felcsapódó lángnyelvek vörösre festették az égboltot. A kísérteties fény pokoli látványa rettegéssel töltött el. »Mi az a borzasztó tűz?« kérdezte halkan, szorongva a kislányom. Nem tudom, hogy mit válaszoltam. Magamhoz szorítottam, hogy megnyugtassam remegő kis testét, lelkét. Sejtettem, hogy a vészesen lobogó láng milyen kéményből csap fel, de milyen ösztön súgta a gyermeknek, hogy féljen attól. A nácizmus végtelen gonoszsága nyom nélkül akart végezni áldozataival. Csak por és hamu maradjon. Por és hamu. Az idő lassan enyhíti a fájó sebet, de a kérdést, hogy »mi az a borzasztó tűz?«, nem tudom elfelejteni, örökké bennem ég. Az auschwitzi égboltra kellene vetíteni soha el nem múló mementóul Mózes hatodik parancsolatát: NE ÖLJ! Magamhoz öleltem gyermekemet, feleségemet és bennem megszólalt a kisiskoláskori dal: Este van már, késő este, pásztortűz ég, jaj, de messze.”