1942 januárjában, a Délvidék tizenöt településén a magyar csendőrség és honvédség egységei – egy eredetileg partizánok elleni razziaként induló akció során mintegy 3800 főként szerb nemzetiségű, illetve a korabeli törvények értelmében zsidónak minősülő polgári személyt gyilkoltak meg.

1941 áprilisában magyar csapatok lépték át a trianoni déli határt, abban a reményben, hogy Jugoszlávia felosztása után ismét visszaállíthatják a történelmi Magyarország határait. A német ígéretek ellenére ez csak részben volt sikeres. A románokkal való összetűzés elkerülésével indokolva, a német fél elutasította, hogy a Bánát is magyar uralom alá kerüljön, a Bácska, a Baranyai-háromszög és a Muraköz – ellentétet okozva a Független Horvát Állammal – került visszacsatolásra. E területeken előbb katonai közigazgatás állt fenn, majd a nyár végére helyreállt a polgári adminisztráció, visszaillesztve őket a Trianon előtt megyerendszerbe. Azonban, a visszacsatolást, ellentétben más területekkel, itt jóval nagyobb ellenérzések kísérték.

A területen élő német kisebbséggel érthető okokból, velük kesztyűs kézzel kellett bánni. A horvát kisebbség, mely főleg a Muravidéken volt jelentős, szintén különleges kategóriát képezett. A szerb nemzetiségűek és a zsidó közösség tagjai azonban kezdettől fogva atrocitásokkal kellett, hogy számoljanak. Maga a bevonulás magyar adatok szerint több mint két és félezer civil áldozattal járt, rövidesen pedig megkezdődött a két világháború között betelepült szerbek áttelepítése, internálása. A csetnikek, partizánok tevékenysége kezdetektől érezhető volt itt is, a térségbe érkező nyomozóhatóságoknak sok munkát adva. Kezdetben ennek kezelésére a „kemény kéz” politikáját alkalmazták.

1942 JANUÁR ESEMÉNYEI

Az 1942 januárjában egy razzia tűzharcba torkolt, és elindította a tragikus eseményeket. A katonai erőkkel megerősített csendőrség előbb a Sajkásvidéken (a Tisza torkolaténél elhelyezkedő Titel és környéke) rendezett komoly mészárlásokat, majd – az ekkora már rég értelmét vesztett – razziát kiterjesztették más területekre, köztük Újvidékre is. A kezdetben „viszonylag nyugodt légkörben” induló akció három napon keresztül tartott, egyre kegyetlenebb eseményekkel. Végül január 23-án, felsőbb utasításra, leállították, bár a térségben csak 30-án fejeződött be az „akció”.

A vérengzés helyszínén, Újvidéken

A FELELŐSSÉGRE VONÁS 

A mai napig nehéz bármilyen magyarázatot találni a történtekre, mi vezethetett idáig? A tehetetlenség, a néhányakban lappangó gyűlölet, a nyereségvágy, bizonyítási kényszer, a képzetlenség miatti kapkodás és fejetlenség, talán mindezek elegye? A Kállay-kormány próbálkozott más megközelítéssel a Délvidéken, azonban a történtek egyrészt a bizalmatlanság, másrészt a bosszútól való félelem formájában ott lappangott. Az ellenállás sem sikerült tartósan megtörni, sőt, 1943-1944-re jelentősen fel is erősödött.

A felelősségre vonás kérdése szintén a mai napig kérdéseket vet fel. Először 1942-ben vizsgálódtak a vezetők ellen, de ezt Horthy Miklós leállítatta. Egy év múlva, 1943-ban, sokak szerint a változó külpolitikai helyzet miatt, újabb eljárás indult, ezúttal már bírósági tárgyalással, ám a négy kulcsfigura, Feketehalmy-Czeydner Ferenc, Grassy József, Deák László, és Zöldi Márton 1944 januárjában német területre szökött, majd a német megszállás után tért csak vissza. A háború után a szövetségesek kiadták őket, Magyarországon a népbíróság ítéletet is mondott, majd a háborús bűnösökre vonatkozó szabály szerint – kisebb háborús bűnösöket bűntetteik helyszínén vonják felelősségre – átadták őket Jugoszláviának, az egykori vezérkari főnökkel, az 1943-as per elindítójával, Szombathelyi Ferenccel. Máig legendák, bizonytalan információk szállingóznak ottani perükről, megkínzásukról, ami bizonyos, hogy 1946. novemberében kivégezték őket.

Borítóképünkön Gerő Oszkár, a vérengzés egyik zsidó áldozata.