A Tolna megyei Pincehelyen helyezték el 2018. augusztus 8-án a megye első botlatóköveit az egykori Jünker-féle művirággyár – ma Széchenyi utca 91. számú ház – előtt.
A Jünker Viktor és Fia Művirág- és Műlevélgyár a település egyik jelentős üzeme volt a vészkorszak előtt, amely mintegy 22 állandó és 80-100 főnyi szezonális munkást alkalmazott. Az 1900-as évek elején alapított családi vállalkozás a művirághoz szükséges anyagot, préselő és formázógépeket Csehországból szerezte be. A tanácsforradalom kitörésekor szétrombolták az üzemet, melyet a cégalapító fia, Jünker Ferenc épített újjá. Az üzemben temetkezésekhez és kirakatok dekorálásához gyártottak műleveleket, melyeket budapesti nagykereskedők vásároltak fel és terítettek szét országszerte. A gyár a német megszállás után még egy hónapig működött, majd be kellett zárnia. A tulajdonos család többségét megölték: Jünker Ferencet (1897-1945) munkaszolgálatra hívták be, s Dachauban halt meg 1945 februárjában. Felesége, Jünker Ferencné (született Váradi Erzsébet) ugyan túlélte a vészkorszakot, de gyermekeiket – Jünker Marikát (1938-1944) és Jünker Viktorkát (1941-1944) Auschwitzban fullasztották gázba.
Akárcsak Jünker Ferencné szüleit, Váradi Jenőt (1867-1944) és Váradi Jenőnét (1877-1944), született Deutsch Bertát. Váradi Jenőné egyébként a picehelyi zsidó iskolában, majd annak megszűnése után az állami elemi iskolában tanítónőként dolgozott, 1922-es nyugdíjazásáig. A szüleit, férjét és gyermekeit elveszítő Jünker Ferencné a háború után 1946-ban újból férjhez ment a házastársát szintén elveszítő Beck Jenőhöz, első férje munkaszolgálatos társához. Vele együtt újraindították a romokban fekvő virágüzemet, melyet az oroszok lóistállónak használtak, illetve az épület faanyagát (ajtók, ablakok, padlók) a felrobbantott Kapos folyó hídjának újjáépítéséhez használták fel. A présgépek szerencsére megmaradtak, s a korábbi gyári munkások és kereskedő cégek is jelentkeztek. Az ismét felfutó üzem 14-15 állandó és 30-50 időszaki munkásnak biztosított megélhetést az 1949-ben bekövetkező államosításig, melyet követően Beck Jenő és felesége a fővárosba költöztek.
Az öt darab, bazalt macskakőre rögzített, 10X10 centiméteres réztáblát Gunter Demnig német szobrászművész helyezte el az egykori virággyár előtt. Az eseményen a művészen kívül jelen voltak a legközelebbi hozzátartozók – Máthé Éva (született Beck Éva), férje és gyermekük – a helyi önkormányzat képviselői, Kirschner Péter a MAZSIKE elnöke, falubeliek és barátok.
Gunter Demnig szerte Európában 1995 óta már több, mint 40.000, Magyarországon pedig különböző településeken 2007 óta több, mint 300 követ helyezett el. Máthé Éva elmondta, a kövek lerakásával hozzátartozói emlékének megőrzése mellett fontos célja volt a következő generációk figyelmeztetése, lelkiismeretük ébren tartása azért, hogy ilyen szörnyű események a jövőben ne ismétlődhessenek meg.
Pincehelyen egyébként jelentős létszámú zsidóság élt, melynek súlyát a gondozott zsidótemető ma is érzékelteti. Az első zsidókat Esterházy Antal Pál herceg fogadta be a 18. század elején. 1718-ban a helyi malmot Ábrahám Sámuel rohonci zsidó bérelte, aki később családját is Pincehelyre hozta. 1808-ban már 19 zsidó családélt a faluban, 1840-ben pedig 169 főt számlált a helyi közösség (6,3%), amellyel Tolna vármegyében a 2. helyen állt. A zsidó község zsinagógával, kántorral, tanítóval rendelkezett, s Weisz Lipót rabbi levelezésben állt Chátám Szóferrel is. A 20. században csökkent a helyi zsidóság létszáma és jelentősége, 1941-ben 147 főt (3,7%) számoltak össze. A holokauszt során a 126 pincehelyi mellett a gettóban gyűjtötték össze néhány környező település zsidó lakosságát, összesen 135 főt. Többségük Auschwitzban szenvedett mártírhalált, a háború után csupán 22-en tértek vissza. A pincehelyi zsidóság múltját jelenleg a temető, a Jünker-féle virággyár még álló, használaton kívüli épülete és a Jünker-család emlékére elhelyezett botlatókövek őrzik.
Dr. Szarka Lajos