KZ Oratórium – a Nemzeti Színház előadása

  • Főoldal
  • KZ Oratórium – a Nemzeti Színház előadása
17 febr

Időpont: 2014. február 23. A Nemzeti Színház a napokban mutatta be Pilinszky János: KZ-oratórium című művét Katona Imre rendezésében Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Szabados Zsuzsanna előadásában.

A rendező a darabról:

A tiszta és felelős emlékezet lelkiismereti kérdés. És Pilinszky emléket állít. Az emlékezésre szükségünk van. A 20. század derekának univerzális tragédiái lassanként felfoghatatlanná válnak, vagy felelőtlen közhellyé silányulnak – beszél az előadás kapcsán Katona Imre, aki úgy érzi, a lehetetlen megkísértésére vállalkozott, amikor rászánta magát, hogy színre viszi Pilinszky János KZ-oratórium című montázs-drámáját a Nemzeti Színházban. Hiszen, el lehet-e játszani egy drámai művet, amelyben nincsenek szituációk?

Egy néző a darabról:

A három színésznő és a darab többi szereplője egyértelmű választ adnak erre a kérdésre. Ott vagyok a próbák kezdetétől, fotózom az előadás születését. Egyszerűen lenyűgöz a színészek emberfeletti teljesítménye – mondja Eöri Szabó Zsolt. Pilinszky szövegét középiskolás korom óta ismerem, többször olvastam azóta is, mindig mély érzelmeket váltott ki belőlem. De most, hogy megismertem ezt az interpretációt, úgy érzem, sokkal közelebb kerültem a mű befogadásához.

Pilinszky János: KZ-oratórium

montázs-dráma egy részben

Rendező: Katona Imre

Játsszák: Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Szabados Zsuzsanna m.v., Sipos Mihály m.v. (Muzsikás együttes), Nagy Péter István e.h., Pesti Arnold m.v.

„Mindaz botrány, ami megtörténhetett és mindaz szent, ami megtörtént.” (PJ)

Vissza lehet-e adni a művészettel a haláluktól is megfosztott emberek méltóságát? Elvégezhető-e ez a jóvátétel utólag? (Van-e egyáltalán utólag?) Egy bizonyos: nincs arra mód, hogy a művész kibújjon a kollektív lelkiismeret kínzatása alól, sőt neki magának kell ébren tartania azt. Mi több, muszáj kísérletet tennie minden, az ember ellen elkövetett bűn jóvátételére, még ha reménytelennek tűnik is vállalkozása, muszáj kísérletet tennie a szétdarabolt emberi arc (mely végső soron Krisztus arca) felmutatására, még ha talicskával kell is összehordania ehhez a szavakat, és gondosan kiszemezgetnie közülük néhány még hitelesen hangzót – itt és most. Erről beszél a KZ-oratóriumban Pilinszky János, aki minden gyötrődése ellenére hitt a művészetnek a – puszta diagnosztizáláson túli – gyógyító erejében.

Az év elején Auschwitzban jártam. Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént. Nos – egy hosszú gondolatsor kihagyásával -, én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént – személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal. A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét.” (Pilinszky János Összegyűjtött művei. Beszélgetések. Századvég, Budapest, 1994.)