Szemközt. Holokauszt – történetek két távoli városból – fényképeken

  • Főoldal
  • Szemközt. Holokauszt – történetek két távoli városból – fényképeken
05 júl

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal rendezett közös kiállításunk 2022. augusztus 31-ig ingyenesen megtekinthető a Holokauszt Emlékközpont udvarán. Nyitvatartás: Kedd–vasárnap, 10–18 óra (belépés 17 óráig)
Kurátor: Virágvölgyi István

„Egy portré! Mi lehetne ennél egyszerűbb és összetettebb, nyilvánvalóbb és mélyebb.” – Charles Baudelaire
A holokauszt lassan nyolc évtizedes távolságba kerülve a fiatalabb generációk számára egyre inkább visszaszorul a történelemkönyvek lapjaira. Ezért is fontos, hogy a túlélők tanúságtételét még az utolsó pillanatban rögzítette két magyar fotográfus: Bácsi Róbert László Budapesten élő holokauszt-túlélőket fényképezett egy évtizedig, míg Hermann Ildi New Yorkban élő magyar holokauszt-túlélőket keresett fel, hogy portrét készítsen róluk és interjút készítsen velük. A fényképekről a két alkotói hozzáállás mellett két életstratégia lenyomatai is kibontakoznak előttünk, az itt maradottaké és a messzire vetődötteké. De ezeken a fotósorozatokon nem a különbségek, hanem a hasonlóságok a leginkább szembetűnőek. A hétezer kilométeres távolság dacára az ember nemigen tud más konklúzióra jutni a fotókat nézegetve, minthogy ezeket az embereket valami egybefűzi és éppen emiatt érdemes így együtt belenézni a sokat látott fotóalanyok szemébe. Mert a portréfotó ősi kíváncsiságunkat elégíti ki, amely mindenkit arra késztet, hogy – akárcsak a metró mozgólépcsőjén a szembejövők tekintetét keresve – egy pillanatra részesei lehessünk a másik életének.

Hermann Ildi: Hiányzó történetek (2015–2017), Evi © Hermann Ildi örököse

Hermann Ildi: Hiányzó történetek (2015–2017)
Hermann Ildi sorozata New Yorkban élő magyar holokauszt-túlélőkről készített portréfotókból és a hozzájuk tartozó interjúkból áll. A munkát személyes indíttatás hívta életre, mégpedig az a hiány, ami a fotóst feszítette a szintén holokauszt-túlélő nagymamájának történetére való rá nem kérdezés miatt. Mindez Ildi tragikusan korai halálával még sajátosabb fénytörésbe helyezi az előttünk élt generációk emlékezetének megismerhetőségét. Vajon mennyit tudnak átadni ezek a fotók az átélt holokausztból? Mit jelentettek ezek a már-már történelmi távlatból felidézett személyes történetek a fotók alanyainak, mit jelentettek az alkotó és mit jelentenek a ma kiállításlátogatója számára? Ugyanazt a képet nézzük, de mindannyian mást látunk, hiszen a fotó a világnak a fotós általi értelmezése, de egyúttal a néző által értelemzendő lenyomata is egyszerre.

Bácsi Róbert László: Túlélni tudni (2010–2020) © Bácsi Róbert László

Bácsi Róbert László: Túlélni tudni (2010–2020)
Bácsi Róbert 2004-től a Centropa Alapítvány rendezvényein találkozott rendszeresen magyar holokauszttúlélőkkel, akiknek az élettörténetét annyira megindítónak találta, hogy 2010-ben egy őket bemutató dokumentarista portréfotóanyagon kezdett el dolgozni. Sokan már nem élnek fotóalanyai közül, így ezeknél a fényképeknél még hangsúlyosabban érezhető minden fotó alapállítása: „Itt voltam!” Ahogy Susan Sontag esztéta fogalmaz: „Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik.” Álljanak itt ezek a fényképek tanúságtételképpen arról, hogy voltak, akik túlélték a túlélhetetlent és az ő segítségükkel emlékezzünk azokra is, akik odavesztek.