Egy fiatal lány az 1940-es évek derekán folyton énekelt, és közben arról álmodott, hogy színésznő lesz belőle. Eddig a történet nem sok különlegességgel kecsegtet, százával, sőt ezrével dédelgethettek hasonló ábrándokat a pesti lányok és alig valamivel kevesebben voltak azok, akik idővel letettek ezen merész tervekről, mert másfelé sodorta őket az élet, vagy éppen a háborús események írták felül korábbi elképzeléseiket. A most bemutatott emlékkönyv tulajdonosával, Katival pontosan ez történt.

Kati azok közé a pesti zsidó (a hatályos törvények értelmében zsidónak minősített) lányok közé tartozott, akik számára a háború közvetlen megtapasztalása 1944 nyarán munkaszolgálatra vezényelésükkel kezdődött. A 14–70 év közötti nők honvédelmi munkára történő igénybevételét már egy 1943-as rendelet lehetővé tette. A felhajtható férfi munkaerő csökkenésével és a légitámadások megszaporodásával párhuzamosan egyre több nőt soroztak be romeltakarítási munkára. 1944. augusztus 3-án a Magyarországi Zsidók lapja közölte, hogy 2000 munkást kell előállítani e célra, a toborzás nyomban meg is indult. A romeltakarító segédmunkásnők csekély összeget kaptak fizetségül, ugyanakkor a sárga csillagos házak lakói számára ez volt az egyetlen kereseti lehetőség.

A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményében őrzött, zöld kartonfedéllel borított emlékkönyv közel 80 lapjára a felerészt férfiak, felerészt nők által írt 28 bejegyzés Budapest romjain keletkezett 1944. augusztus 24. és 27. között. A jó kívánságok Kati romeltakarító brigádban szerzett munkaszolgálatos társaitól származtak. Ezekből kiderül, hogy címzettjük nagyon szépen énekelt, ő volt a „dalos Katika”, a „legjobb hangú kistargoncás”, a „romok pacsirtája”. A munka alatt szerzett ismerősök, barátok remélték, hogy Kati mindig ilyen „szépen daloló csalogány” marad és nemsokára a pódiumon látják őt viszont a megérdemelt tapsvihar közepette.

 „Amikor a kis Kati született, a jó Isten örömében egy nagyot nevetett. Szeretettel jegyzi a kismusz.” E vidámabb sorokat is érezhetően beárnyékolták a munkaszolgálatos nők aggodalmai, de a gondolatok záróakkordjaként mindig megjelent a remény, az abba vetett bizodalom, hogy „lesz ez még jobb is, szebb is”. Barátságok, szerelmek kötődtek a romokon, pótanyák és pótlányok találtak egymásra.

Aztán egyszer csak ezeknek a hónapoknak is vége szakadt. A nagy ívű, szinte megrajzolt mondatokat, a hellyel nem spóroló szövegeket apró betűs, sűrű sorok hálózták be, melyek már nem Budapesten és nem a munkaszolgálat alatt íródtak, hanem valamelyik koncentrációs tábor (nagy valószínűséggel Auschwitz) barakkjában. Köztudott, hogy a folyamatos éhezés közepette a nők „gondolatban főztek”: mesélték, leírták, gyűjtötték, cserélték a recepteket. Ha valahonnan papír fecnihez, jegyzetlaphoz jutottak, akkor annak minden szabad felületét hamar a különféle nyersanyagokkal és elkészítési módokkal írták tele. Ha nem adódott más, akkor a magukkal vitt útlevél, igazolvány, könyv üres lapjait vették e célból igénybe. Így tett Kati is, aki deportálása alatt egészen pontosan 369 darab receptet rögzített.

Az éhezés, a kemény fizikai munka mellett a nőket a rettenetes higiéniai körülmények, a semmivel egyenlő tisztálkodási, mosási lehetőségek is nehéz megpróbáltatások elé állították. Kati is sokat szenvedett ettől, emlékkönyvének utolsó lapjait a szép, tiszta, tetű nélküli ruhákról, kényelmes cipőkről való álmodozás töltötte meg:

„Szeretnék már egyszer otthon lenni,

Oly jó volna, ha nem kellene mindig tetvészkedni,

Ha nem lenne minden este lázam,

Ha nem fájna úgy az oldalam és hátam.

Majd ha egyszer megsegít az Isten,

és egyszer talán hazamegyünk innen,

Úgy fogok én már szeretni minden,

bablevest és túrós tésztát melegen.”

Kati történetéről sajnos többet nem tudunk, egyedüli forrásunk az idézett könyvecske. Sorsában számos társa osztozott, akiket a légitámadások alatt nyögő fővárosban talicska mögé állítottak, köveket cipeltettek velük, majd egy alkalommal valamennyiüket vagonba tették és az 1944 őszére már embertelenül túlzsúfolt koncentrációs táborok egyikébe deportálták.