Augusztus 27-én délután Kamjanec-Pogyilszkijban megindító ünnepséget rendeztek a 74 évvel ezelőtti vérengzés helyszínén. A helyi lakosság részvételével tartott megemlékezésen dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár és Hmelnyickij megye kormányzója avatták fel a magyar kormány költségén emelt emlékművet. A zárt vagonajtót megjelenítő, megrendítő alkotás méltó emléket állít az 1941 nyarán Magyarországról hatósági erőszakkal idehurcolt és lemészárolt zsidó áldozatoknak. A helyszín a város orosz neve alapján, Kamenyec-Podolszk-ként került a magyar köztudatba.

A vérengzések története, emléke sajnos évtizedekre a homályba veszett. A hozzátartozók, barátok vagy ismerősök fájdalma sem a magyar társadalomban, sem a közéletben nem kapott elég figyelmet. A legújabb kori történelem kutatói, feldolgozói sem foglalkoztak vele érdemben. A gyász, az együttérzés a „rendezetlen állampolgárságú”, máskor „külhonos” magyar, vagy Magyarországra menekült, valamilyen okból betelepült, majd Podóliába kihurcolt zsidók esetében elmaradt.

Az az első magyarországi tömeges deportálás említése 1945 után még felbukkan Lévai Jenő újságíró, író munkáiban, majd hosszú csend következett. Az Új Élet c. zsidó újság 1960. évi naptárában Geyer Artúr írt róla, majd tizenhárom esztendő múltán Randolph L. Braham közölt tanulmányt a tragikus eseményről a Jeruzsálemben közreadott Yad Vashem Studiesban.

Újabb bő évtized elteltével Majsai Tamás publikálta tanulmányát a Ráday Gyűjtemény 1986-ban megjelent évkönyvében. A magyar holokauszt első felvonása Majsait tovább foglakoztatta, a téma feltárásában, megörökítésében úttörő munkásságot fejtett ki. Érdeme, hogy a deportálás megörökítéséért sokat dolgozott, hallgatóival a színhelyre utazott, emléktáblát állított.

Említést érdemel Szirtes Zoltán, aki 1996-ban Temetetlen halottaink 1941. Kőrösmező, Kamenyec-Podolszk címmel kisebb, értékes kötetet tett közzé. Szirtes a túlélők megkeresésével, emlékbizottság alakításával is jelentős munkát végzett. 

A közel húszezer, túlnyomórészt magyar áldozatot követelő szégyenletes deportálás emlékét a Magyar Auschwitz Alapítvány, majd jogutódja, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény is ápolta. Így került sor évfordulós megemlékezésekre, filmbemutatókra, budapesti emléktáblák avatására.

Az intézmény később, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesülettel összefogva ismételten szorgalmazta, hogy a magyar kormány kövesse meg az áldozatokat, és az akkori határtérséget jelentő Körösmezőn vagy a tömeggyilkosság színhelyén emlékhelyet, emlékjelet állítson. 

Ezt a hosszú, fájdalmas hiányt tölti be a most átadott emlékmű, amely lehetővé teszi, hogy méltón, kegyelettel tisztelegjünk az áldozatok emléke előtt.