Kik a szakadás igazai és a Tóra pillérei?

A szakadás igaz embereiként az orthodox szervezet olyan példás életutakat mutatott fel, akik az állam által életre hívott modern szervezet kiépülését mozdították elő.

A hitközségek csatlakozása az orthodox szervezethez nem ment zökkenőmentesen. Az askenáz közösségek egy része várakozó álláspontra helyezkedett, a hászid körökben pedig a modern szervezet, az atyák útjától való eltérésként jelent meg. A szervezet létrehozatalában való részvétel, a csatlakozásra ösztönző körlevél aláírása sem jelentette az aláírását adó vallási autoritás hitközségének csatlakozását. Az orthodox szervezet intézményi legitimitása és tisztviselőinek autoritása sem volt egyértelmű. A rabbinikus támogatást illetően a formálódó intézmény belső egységére sem lehetett több esetben számítani.

A nehézségek hatására maga az orthodox szervezethez való csatlakozás is átértelmeződött: önkéntes lépésből a Tóra és a hit védelmének egyetlen elfogadható cselekedetévé vált. Meg kell említeni, hogy a nem csatlakozó, de ortodox hitközségek, főleg a hászid befolyás alatt állók, nem-csatlakozásának oka kettős volt: idegenkedtek attól az új dologtól, amit az orthodox szervezet jelentett, és nem akartak egy szervezetbe tömörülni náluknál vallásilag kevésbé szigorú gyülekezetekkel, nehogy azok károsan befolyásolják őket. Elvként ugyanez húzódott meg a neológia megítélése mögött is.

A szervezethez tartozás, a hitközségi irányvonal megtartása gyakran a rabbik szellemi végrendeletének (c’voo) is részét képezte. Így volt ez már Hászám Szófer esetében is. A nagysurányi példa is erre világít rá. A főrabbi, Feivel Plaust (1818-1895) kiátkozás terhe mellett megtiltotta a közösségének, hogy a helyi temetőben helyezzék örök nyugalomra, amelynek tulajdonjogi viszonya vallástörvényileg tisztázatlan volt. A hitközség a tisztelettel övezett orthodox főrabbi sírhelyének elvesztését közösségi krízisként értelmezte és a rendhagyónak számító helyzet megszüntetésére törekedett.

„A mi a községnek rabbija buzditására és személyes intervencziójára sem sikerült, azt elérték a czadik halála alkalmával. Csoda történt, mert amit elképzelni sem tudtak, az néhány óra mulva valósággá lett. A surányi hitközség néhány óra alatt egy temetőnek szánt földterületet vásárolt és pedig a régi temető tőszomszédságában, ugy hogy az uj a régivel egyet alkot.” – írt a Zsidó Híradó.

(Zsidó Híradó 1895. jan. 4./ 2-4. A nagy-surányi főrabbi. [Írta:] Strasser Jónás)

Who are the righteous of the schism and the pillars of the Torah?

The Orthodox organisation has shown exemplary paths of life of such righteous men of the schism, that have promoted the building of the modern organisation that the state has called into being.

The integration of the communities into the Orthodox organisation did not go smoothly. Some of the Ashkenazi communities took a wait-and-see position, while in Hasidic circles the modern organisation was seen as a departure from the path of the fathers. Neither the participation in the establishment of the organisation or the nor the signing of the letter encouraging membership implied adherence to the religious authority that signed it. The institutional legitimacy of the Orthodox organisation and the authority of its officials was not clear. In many cases, the internal unity of the forming institution could not be counted on for rabbinic support.

The difficulties also led to a reinterpretation of joining an Orthodox organisation from a voluntary step to the only acceptable act of defending the Torah and the faith. It should be mentioned that the reason for the non-joining of the Orthodox congregations most of these were under Hasidic influence, was twofold: they were averse to the newness of the Orthodox organization and did not want to be associated with communities that were less religiously strict than themselves, lest they be adversely influenced by them. The same principle was behind their view of the Reform groups.

Often belonging to the organisation, keeping to the congregation’s guidelines, was also part of the rabbis’ spiritual testament (c’voo). This was already the case with Chasam Sofer. The Nagysurany (Šurany) example illustrates this. The chief rabbi, Feivel Plaust (1818-1895), forbade his community, on pain of excommunication, to lay him to rest in the local cemetery, since its ownership was unclear under religious law. The orthodox community interpreted the loss of the burial place of the revered Orthodox Chief Rabbi as a community crisis and sought to remedy this unusual situation.

“What the community failed to achieve through the exhortation and personal intervention of its rabbi, was achieved on the occasion of the death of the tzadik. A miracle happened, because what they could not have imagined, became a reality in a few hours. In such short a time, the orthodox community of Nagysurány bought a plot of land to use as a cemetery, that was adjacent to the old cemetery, so this way the two were considered one." – wrote the Zsidó Híradó.

(Zsidó Híradó Jan. 4, 1895 / 2-4. The Chief Rabbi of Nagysurány. [Written by] Jónás Strasser)