A VILÁG-VÁROS Közép-Európa zsidó képzőművészeti kistükre
című időszaki kiállítás megnyitóján Bódi Lóránt társadalomtörténész tartott megnyitóbeszédet, melyet alábbi posztunkban olvashatnak a kedves érdeklődők:

A város maga a történelem, a sokáig uralkodó történelemszemléletben a városiasodás az emberi civilizáció, a fejlődés egyik fokmérője. A világ és város kettőse az ókorig nyúlik vissza. Gyökerében a Cosmopolis görög és latin kifejezése áll (a kozmopolita kifejezés ismerős lehet mindenkinek). A sztoikus filozófia képzelte el így a nyelvi és etnikai különbségeken átívelő emberiség egységét a kozmopoliszban, aminek a megtestesítője Athén volt. Néhány száz évvel később a rómaiak nyúlnak vissza a kozmopolisz képzetéhez, de ekkor már mint a földrajzilag távoleső pontokat összekötő soknemzetiségű birodalomalkotó ideológiájaként tekintenek rá. (és itt most a bábeltornyáról mint világvárosról nem is beszéltünk).

A világváros magyarul – a német „Weltstadt” tükörfordításaként – a 19. századi ipari modernizáció egyik metaforája. A szemantikailag azonos 1870-es évektől használt angol World City tehetjük e mellé, mostanra pedig a Global Cityről beszélhetünk, ami a gazdaságföldrajz felől érkezve, a globalizáció, a globalitás egyik szemléltető példája. A város kortárs, az egész világgá táguló fantáziáját többek között a „Megacityben” találhatjuk meg, ami a Föld teljes felszínén futó hálózatok bonyolult rendszerét alkotó egyetlen városként számolja fel a világ és város egyenrangú kettősségét. Ezt az egyre inkább nem emberivé váló tágasságot teszi érzékelhetővé Szolga Hajnal installációjában, felvetve a technológia uralta táj és a nem-emberi körülmények között lévő emberek megsegítésére vagyis rehumanizációjára szolgáló izolációs fólia posztemberi kudarcát.

A város a történelmet teszi megfoghatóvá, a diakronikus idő folytonosságát. A város ott van a zsidó törtélemben, ilyen város Jeruzsálem a Salamon templomával, ami Dávid király megalapításával 3000 évre nyúlik vissza, és a zsidóság elsőleges városalapító tapasztalata. A templom utáni időben valószínűsíthetően a babiloni fogság szüksége hozta meg zsinagógák építését, melyek organikusan alakultak a városokkal együtt. Ez már kevésbé volt igaz később a diaszpóra zsidóság esetében, ahol a zsinagógák és a zsidóság térbeli jelenlétét a keresztény világban a kényszerű elrejtőzés jellemezte. A közép-európai zsidóság jellegzetessége jiddisül a Stetl vagyis a szoros egymás mellett élő közösség, a jiddis szó a német Städtle=városka kifejezést, vagyis a közösségi együttélés képzete szintén a város metaforája.

Klein Rudolf zsinagógaépítészeti tipológiájában palota formavilágát idéző típusba sorolja a Páva utcai zsinagógát, és a magyar zsinagógaépítészet 19. század közepétől kezdődő és ebben a pontban lezáró hattyúdalának tekinti. Ugyanakkor mégsem egy tipikus példányról beszél, sőt téralakítási módjai miatt korai posztmodernnek is nevezi. Az épület egyik jellegzetessége – mint láthatjuk – a kapcsolata a „kinttel”, külvilággal, ami rejtőzködő, az épület befelé fordul. Mégis ebben a térben sok tárgy valamit reprezentál, vagyis újra jelenlévővé vagy másként fogalmazva újra látható tesz: az áttetsző székek a hiányzó közösség tagjait, de ez a tér is önmaga helyett is áll, az egykori zsinagógaként funkcionáló épület helyett, az elpusztult közösség helyett is érzékelhetjük. A kiállítás legtöbb műve szintén láthatóvá akar tenni olyan valamit, ami nincs jelen vagy csak keveseknek érzékelhető, legyen szó negatív emlékekről, vagy rejtőzködő az erőszakot, és traumatikus múltat hordozó épületekről, a lebombázott Drezda akcionista látképéről, vagy a dekontruálással újraalkotott konceptualista városképekről.

A város egyúttal rész-egész viszonyok, különböző minőségek konstellációja, asszemblázs – mint ahogy mondhatjuk az itt kiállított művek összességére is, egyszerre idegen és ismerős. 

A kiállítás ezennel megnyitom.

Bódi Lóránt, társadalomtörténész beszéde