Hetvenöt évvel ezelőtt, 1943. október 21-én számolták fel a náci megszállók és csatlósaik a minszki gettót és küldték halálba annak utolsó lakóit.

Minszket a német csapatok 1941. június 28-án, hat nappal a Harmadik Birodalom Szovjetunió ellen indított támadása után foglalták el. A városban ekkor mintegy ötvenötezer zsidó élt. A megszállók néhány napon belül a közösség kétezer szellemi foglalkozású tagját kivégezték.
Minszk zsidó lakosságának július 9-én és 10-én regisztráltatnia kellett magát a Zsidó Tanácsnál, tíz nappal később pedig a német városparancsnokság elrendelte a gettó megalakítását. Ez mintegy két négyzetkilométeren, a Szviszloh folyó és a zsidó temető közötti területen két héten belül meg is történt. Az itteni lepusztult épületekben, túlnyomórészt faházakban a zsúfoltság óriási volt, gyakran két-három család szorult egy szobába.
A gettót szögesdrót kerítés vette körül, amelybe később áramot vezettek.  A forgalom a külvilággal két kijáraton át bonyolódott. Elméletileg csak a munkába indulók hagyhatták el a gettót és térhettek esténként vissza. 

1941 novemberében hét transzporttal mintegy hétezer zsidó érkezett Németország nagyvárosaiból, többek között Hamburgból, Frankfurtból, Berlinből, valamint a Cseh-Morva Protektorátus területéről, Brnoból. Őket a gettó külön elkerített részében helyezték el. A katasztrofális életkörülmények között az újonnan érkezettek fokozottan szenvedtek. 1942 tavasza és ősze között további 9500, főként bécsi zsidó ide hurcolására került sor.

 A minszki gettó zsidói nem voltak teljesen elszigetelve a külvilágtól. A „hazai” gettó férfiainak többsége, valamint a „birodalmi” gettóból mintegy ezerötszázan naponta kijártak dolgozni Minszk nem-zsidó részébe. A dolgozó zsidóknak valamivel jobb fejadag járt, naponta „pótadagként” 10 dekagramm kenyeret kaptak. Ennél jelentősebb volt, hogy időnként alkalmuk nyílt további élelmiszerhez jutni; vagy a gettóban még fellelhető értéktárgyak cseréjével, vagy a konyhai hulladékok, burgonyahéj és a hasonlók begyűjtése útján. Amennyiben rajtakapták őket, az ilyen cselekmények halálbüntetéssel jártak, éppen úgy, mint bármilyen kapcsolatfelvétel, szóváltás zsidók és nem-zsidók között.
Reggelente a kényszermunkások ezrei felsorakoztak és kimeneteltek a gettóból, hogy a minszki gyárakban és műhelyekben, a katonai termelőüzemekben, a német építővállalatoknál kényszermunkát végezzenek. Mintegy százötven zsidó a Zsidó Tanács által üzemeltetett műhelyekben, a gettón belül dolgozott. Ruhát, cipőt és kalapot, illetve szappant készítettek.  
A zsidó lakosság tömeges lemészárlása már a gettó létesítése előtt megkezdődött. A napi atrocitások újabb és újabb ártatlan civil zsidó áldozatokat követeltek. Az állandósult vérontásból az áldozatok nagy száma miatt néhány különösen tömeges vérengzés maradt emlékezetes. 1941 augusztusában három nap alatt ötezer férfit gyűjtöttek össze és „munkára szállítottak”, majd nyomtalanul eltűntek. November 7-én, majd 20-án nagy csoportokat szállítottak át a közeli Tucsinkába, ott előkészített gödrökbe lőtték őket. Ez a mészárlás valószínűleg arra szolgált, hogy helyet csináljon a beérkező „birodalmi” zsidóknak.
Az 1942. július végén történt nagyméretű gyilkolásban 6 500 minszki és 3 500 németországi zsidó vesztette életét. Többségüket speciális teherautókban gázba fullasztották.
1942 augusztusára – egy évvel a gettó megalakítása után – az eredetileg 100 000 odakényszerített szerencsétlenből csupán mintegy 11 000 maradt életben. Legtöbben annak köszönhették túlélésüket, hogy a vérengzésekor a munkahelyükön tartózkodtak.  

1943 tavaszán az összes nem dolgozó zsidót fokozatosan lemészárolták. Június hónapban megkezdődött a munkásegységek likvidálása is. Szeptemberben, miután 3 000 embert átszállítottak a lublini ás a sobibori megsemmisítő táborokba, a minszki gettóban mintegy 2 000 lakos maradt.
A gettó végleges felszámolása 1943. október 21-én történt, a német biztonsági erők utolsó alkalommal vontak gyűrűt a városrész köré. A lakókat teherautókon a Minszktől 12 kilométerre lévő Mali Trosztenecbe szállították és kivégezték.
A minszki gettóba zárt zsidók már 1941 augusztusában megkezdték az ellenállás szervezését. Erejüket főként a minszki földalatti ellenállással, valamint a belarusz erdőkben alakuló partizán egységekkel történő együttműködés kialakításának szentelték. Törekvéseiket támogatta a Zsidó Tanács is, hamis iratokat, ruházatot, más szükséges felszerelést juttatott a szökni próbálkozóknak. Eleinte harcképes fiatalokat válogattak ki és segítették eljutásukat az erdőségekben tanyázó partizánokhoz.
A gettóban tevékenykedő ellenállók a harcolni nem képes zsidókon is segítettek.  Néhány tucat gyereket sikerült Minszk „árja” oldalán, valamint a környező településeken az árvaházakban elrejteni. A gettó borzalmaiból sokaknak, főleg a nőknek, a kapott hamis iratok jelentették a menekülés lehetőségét.
A gettó ellenállói és a minszki földalatti mozgalom közötti együttműködés hamar a Gestapo tudomására jutott. A városban indult letartóztatási hullám begyűrűzött a gettóba is. A néhány száz letartóztatott személy között ott volt a Zsidó Tanács néhány tagja is. A földalatti mozgalom többi elfogott tagjával együtt őket egy hónapon belül nyilvánosan felakasztották. Ennek ellenére a gettó ellenállói folytatták tevékenységüket.
A becslések szerint mintegy tízezer embernek sikerült megszöknie és eljutnia a partizánokhoz. Ezek közel fele túlélte a háborút. 

A legtöbb zsidó, akinek sikerült megmenekülnie a minszki gettó poklából és túlélnie az éhezést, fagyoskodást, megaláztatásokat, kegyetlenkedéseket és tömegmészárlásokat, életét a nem-zsidók belaruszok segítségének köszönhette. A német megszállók a zsidóknak nyújtott bármilyen támogatást halállal büntettek. A szlávokat a németek alsóbbrendű fajnak, untermenschnek tartották, életük nem sokat számított.
A jeruzsálemi Jad Vashem Intézet 650 belarusz polgárt, akik életüket kockáztatták zsidók megmentéséért, a Világ Népeinek Igaza elismeréssel tüntetett ki. Rajtuk kívül még nagyon sokan voltak, akik egyszer vagy néhányszor segítettek, ételt, meleg ruhát, vagy életet mentő útbaigazítást nyújtottak. Sokszor ezek az apró gesztusok jelentették a különbséget az élet és a halál között.
A Vörös Hadsereg 1944. július 3-án szabadította fel Minszket. Tizenhárom zsidót találtak élve, a gettó romjai között rejtőzködtek.

A Belarusz Állami Levéltárból származó fotókat a Belarusz Köztársaság Magyarországi Nagykövetsége támogatásának köszönhetően közöljük.