Zsidó sorsok a nyilas időszakban. Konferencia a Kutatók Éjszakáján, 2019. szeptember 27. Tanulmányok. Budapest, Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány, 2019. 85 old. és
Volt egyszer egy vidéki zsidóság. Konferencia a Holokauszt Emlékközpontban, 2019. november 28. Tanulmányok. Budapest, Holocaust Dokumentációs Központ és
Emlékgyűjtemény Közalapítvány, 2019. 126 old.
A szakmai közéletben gyakran csak „Páva utcaként” emlegetett Holokauszt Emlékközpont (HDKE) nemcsak tartalmas kiállításaival, hanem konferenciáival és kiadványaival is rendszeresen gazdagítja a holokausztra, tágabb értelemben a magyarországi zsidóság történetére vonatkozó ismereteinket. 2019 végén két tematikus műhelykonferenciát szerveztek, egy-egy olyan konkrét kérdéskör mentén, melyeken az elhangzott előadások alkalmasak a zsidóság-történet általánosabb összefüggéseinek megragadására, valamint annak demonstrálására, hogy mennyire nem tudunk még „mindent” a vészkorszakról, továbbá az ahhoz vezető történeti folyamatok részleteiről. A konferenciák előadói ugyanis új, alapkutatásokra épülő előadásokkal, valamint azok tanulmányokká formált változataival jelentkeztek, nemcsak az összegzés, hanem a további „fehér foltok” eltüntetésének igényével is. A két karcsú, de nagyon is olvasmányos (a szakmán kívüli érdeklődők részére is „olvasható”) tanulmánykötet vélhetően több irányú impulzust ad a további zsidóság-történeti kutatásoknak, ráadásul mindkét kötet esetében többről van szó: magyar történeti tanulmányokról, a zsidó közösségeken túl ugyanis bepillantást kaphatunk a helytörténet, a nyilas diktatúra, a nőtörténet és még számos más diszciplína műhelyeinek aktuális érdeklődésébe.
Az első, szeptemberi rendezvény témája a nyilas diktatúra időszakára koncentrált. A néhány hónapos, ráadásul az ország területén zajló háborús eseményekkel, frontvonal-mozgásokkal párhuzamosan működő Szálasi-rendszer önmagában izgalmas kutatási téma. A szélsőjobb totalitárius rendszerkísérletének egyik legmarkánsabb vonása a zsidósággal szembeni terror megvalósulásán keresztül tanulmányozható. Mint a HDKE bevezetőt jegyző igazgatója, Kovács Tamás megállapította: „Az emberi sorsokra és az áldozatok utóéletére koncentráló tanulmányok, ha úgy tetszik, alulnézetből engednek bepillantást egy-egy család, vagy éppen a zsidó nők helyzetébe 1944–1945-ben.” Az „alulnézeti” megközelítés mellett valóban központi szempont minden tanulmányban a személyes nézőpont, amely a tanulmányok szerzőit módszertani töprengésekre is ragadtatta.
Mindjárt az első tanulmány szerzője, Pető Andrea joggal érezte úgy, hogy Zsidó nők a nyilas uralom alatti Budapesten: a kutatási helyzet c. tanulmánya címének minden elemét külön kell megmagyaráznia, vagyis a zsidó nőt, a nyilas uralmat, de még a fővárosra való koncentrálás mibenlétét is. A kutatási helyzetképet elsősorban a témakör és a korszak nőtörténeti kutatásokba való illesztésének kihívásaival jellemezte a szerző, majd három konkrét példán, női sorson keresztül mutatja be a témakör érdekességeit, különlegességeit, a kutatás nehézségeit, amelyet írása végén a fiatal történészgenerációnak címzett megjegyzésében összegezte. Zoltán Gábor munkássága a budapesti zsidóság vészkorszak alatti megpróbáltatásainak szépirodalmi igényességű dokumentumregényekben való megörökítése kapcsán ismert. (Az Orgia 2016-ban, a folytatását képező Szomszéd 2018-ban jelent meg.) Zsidók és nyilasok egymás szomszédságában c. írásában levéltári források alapján próbálja rekonstruálni a Margit körútról nyíló zsákutcában élt, a nyilasok által meggyilkolt Meller Katalin sorsát, illetve a hozzá kapcsolódó személyek kilétét. Különleges hangulatú írása eleven közelségbe hozza a 75 évvel ezelőtt élt szomszédokat, akiket zsidósághoz és emberséghez való viszonyuk irányított nagyon is különböző irányokba, jó példát mutatva arról, milyen megrázó erejű lehet egy mikrotörténet, pusztán nevek, foglalkozások és cselekedetek ismertetésével.
Lénárt András: A zuglói nyilascsoport és áldozataik c. írása az előzőnél sokkal inkább szaktörténészi megközelítést alkalmaz. A zuglói nyilasok csoportjának (elsősorban az 1967-es per nyomán ismertebb) történetéhez nyújt új adalékokat, s az áldozatok felidézése mellett szintén megemlíti a történet – művészi párhuzamokkal is érzékeltethető – lélektani vonatkozásait. Bemutatja, hogy a nyilas pártszolgálat gyilkosai hogyan „jöttek létre” az egyszerű városi kisegzisztenciák soraiból, hogyan lényegültek át a diktatúra napjaiban egyenruhás, fegyveres alakulatok ítéletvégrehajtóivá. A társadalmi, származási háttér sok fontos adalékot szolgáltat a diktatúra rövid, de nagyon súlyos időszakának jellemzéséhez, ahogyan az embermentőkhöz és az áldozatokhoz való viszony megközelítéséhez is.
Sajátos szakértői háttérrel rendelkezik a Nyilas rendvédelem –tények, tapasztalatok, következtetések c. tanulmány szerzője, Dragon Sándor, aki rendőr ezredesként kezdett történeti kutatásokat is felölető rendészettudományi tanulmányokba, mint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem doktorandusza. A nyilas állam rendvédelmi szervezetének gyökerei a Horthy-korszak csendőrségének és rendőrségének szemléletébe nyúlnak vissza. A szerző tárgyilagosan mutatja be, hogy e háttérből hogyan épült ki 1944 őszén (közvetlenül Szálasi hatalomra kerülését megelőzően, illetve azt követően) a Fegyveres Pártszolgálat, az állami rendbe épített terrorcselekményekért leginkább felelős Fegyveres Nemzetszolgálat, valamint a nyilas diktatúra további hatalmi szervei (Hungarista Ifjúsági Légió, Nemzeti Számonkérés Szervezete, Tábori Biztonsági Szolgálat), s ezek hogyan igyekeztek végrehajtani Szálasi „zsidómentes Magyarországot” vizionáló elképzeléseit. Tanulmányának igen érdekes része a konklúzió, mely a nyilas diktatúra rendvédelmi szervezetének egy demokratikus állam rendőrségéhez való viszonyát, azok markáns különbségeit próbálta csokorba gyűjteni.
Németh Linda: A nyilas korszak ábrázolása a magyar filmművészetben című írása nem a teljesség igényével lép fel, csak utal a holokausztnak a történelmi filmekben való sok-sok megjelenítésére. A tanulmányt lényegében két, még 1954–1955-ben készült magyar film, az inkább szórakoztatónak szánt Fel a fejjel! és az inkább komoly történelmi tablót megrajzolni hivatott Budapesti tavasz nyilas-ábrázolásai alkotják. Előbbit a nyilasok történeti bemutatása szempontjából kevésbé hitelesnek, utóbbit pontosabbnak minősíti, s érvelése meggyőző. A szerző szerint a Fel a fejjel!-ben Latabár Kálmán által remekül megformált Peti bohóc szórakoztató és erkölcsi útmutatást megtestesítő nagyszerű alakítása sem feledtetheti, hogy a nyilasokat ostoba fajankóként a nézők elé idéző bemutatásmód történetileg nagyon is pontatlan, ráadásul alkalmas a diktatúra lényegének elfedésére. (Azt már csak az olvasó hiányérzete teszi hozzá Németh Linda írásához, hogy a sort érdemes volna folytatni, hiszen a két elemzett alkotásra még nagyon erőteljesen rányomta bélyegét az államszocializmus második világháborúval kapcsolatos történelemszemlélete. A nyilasok filmes ábrázolásai pedig nagyon is fontos kortörténeti adalékai az elmúlt évtizedeknek, például az 1965-ös A tizedes meg a többiek-től az 1983-as Jób lázadása-n át egészen a 2002-es Perlasca – egy igaz ember története c. alkotásig és másokig.)
Szarka Lajos: Csillagsorsok a nyilas égbolton c. fényképekkel illusztrált írása az egyéni életutak, át- és túlélők emlékeire alapozott családtörténetek között válogat. Az eseményekkel egyidejűleg keletkezett feljegyzések, továbbá hat–hét évtizeddel a vészkorszakot követően a szerző által készített interjúk, birtokába került visszaemlékezések lényegét ismerteti, folyamatosan éreztetve az olvasóval, hogy a megismerhető példák mennyire tükrözik a végleg homályba veszett emlékezetű áldozatok, vagy az életben maradottak és leszármazottaik sorsát egyaránt.
A kötetet záró tanulmány Jakab Attila munkája Mindennapok a budapesti gettó(k)ban címmel. A szintén fotókkal és dokumentum-kópiákkal illusztrált, alapkutatásokra támaszkodó tanulmány tulajdonképpen – a könyvtárnyi holokauszt-feldolgozás ellenére – a budapesti gettók megíratlan történetére irányítja a figyelmet. A gettókat létrehozó jogszabályi környezet mellett igyekszik bepillantást adni a gettóba kényszerítettek életviszonyaiba, mindennapjaikba, megpróbáltatásaikba. Konklúzióként megfogalmazott gondolatának jogosságával – különösen a gettótörténeti vázlat elolvasását követően – nehéz volna vitatkozni: „Csupán a múlttal való szembesülés, és annak feldolgozása teszi lehetővé a múlttal való együttélést. Ennek elősegítése a történettudomány feladata.”
A Volt egyszer egy vidéki zsidóság c. kötet tanulmányai lényegében kiegészítik az előző konferenciát összefoglaló gyűjteményt. A nyilas korszakban a zsidóság-történettel foglalkozó szakma figyelme is óhatatlanul a fővárosra irányul, hiszen 1944 május–júniusában a vidéki zsidóságot szinte teljes egészében deportálták. Érthető, ha a szervező intézmény figyelme Budapestről a vidéki Magyarország zsidóságára irányult. Az előszót ezúttal is jegyző Kovács Tamás ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a módszertani megközelítés nagyon is hasonló volt a szeptemberi rendezvényhez: „alulnézetből”, a mikrotörténet-írás eszközeivel igyekeztek rávilágítani arra a vidéki Magyarországra, amelynek legkülönbözőbb térségeiből 1944 tavaszán mintegy 440 ezer embert indítottak útnak a haláltáborok felé. „Meggyőződésünk, hogy a magyar társadalmat ért veszteségeket a ma emberének úgy lehet a legjobban, nem csak az értelemre, hanem az érzelmekre hatóan is bemutatni, hogy minél több személyes történetet mutatunk be – lehetőleg sok tárgyi emlékkel illusztrálva –, amelyek leginkább a helytörténeti kutatásokban jöhetnek elő, még az események után több mint 75 évvel is.”
A konferencia tanulmányokká formált előadásai erre a módszartani alapelvre kétségtelenül jól felfűzhetők, közös kiindulópontot, ugyanakkor a kutatások hasonló szerkezetű eredményeit is előre vetítik. Összességében valamennyi dolgozatot összekapcsolja még a szakmai alaposság, a zsidóság-történeti szakirodalom saját kutatási eredményekkel kombinált informatív felhasználása, további kutatásokra ösztönző jellege, valamint az olvasó figyelmének folyamatos fenntartása. E közös alap mellett viszont a tanulmányok nagyon is eltérő méretű földrajzi egységeket tekintettek a „vidéki zsidóság” sorsát feldolgozó kutatásaik tárgyának, továbbá feltűnően eltérő kronológiai szemléletet alkalmaztak, például annak a történeti folyamatnak a kiindulópontjaként, amely a vészkorszakba torkollott.
Szalai Miklós: A holokauszt árnyékában. Észak-Erdély zsidósága a visszacsatolás után (1940–1944) azt a földrajzi területet választotta elemzése tárgyául, amelyet a második bécsi döntéssel csatoltak Magyarországhoz, és a háború végéig állt a magyar állam irányítása alatt. Imponáló alapossággal mutatja be a Trianon után kettős kisebbségbe került erdélyi zsidóság sajátos dilemmáit és útkeresését, a bevonuló honvédekkel zsidótörvényeket is hozó magyar fennhatóság következményeit. Alátámasztott, érdekes és továbbgondolásra érdemes tézise szerint Észak-Erdélyben mind a zsidókkal szembeni diszkrimináció, mind az azzal szemben kibontakozó zsidó ellenállás nagyobb volt, mint az anyaországban. A felváltva román és magyar diszkriminációt elszenvedő erdélyi zsidó közösség identitás-őrzésre tett törekvései és felmorzsolódása a 20. század egyik leginkább tanulságos, egyben tragikus fejezetét alkotja.
Egészen más megközelítést alkalmazott Hrabácsek Noszek Magdaléna: Zsidó kulturális lenyomatok Szlovákiában c. írása, ahol a szerző mikrotörténeti adalékait egyaránt merítette az első bécsi döntéssel (1938) Magyarországhoz visszakerült, illetve az önálló szlovák
államhoz került területek zsidóságának történetéből. Kétségtelen, gazdag zsidó örökség összegezhető Bártfa, Eperjes, Pozsony vagy éppen Dunaszerdahely, Komárom, Galánta esetében. A dunaszerdahelyi (jellemzően „kis Jeruzsálemnek” nevezett) zsidó közösség mellett különösen Galánta, a Mátyusföld zsidó központja kerül részletes bemutatásra, a 18. századi első izraelita telepesektől a 19. századi fénykoron, majd a 20. századi megpróbáltatásokon át egészen napjaink mintegy 50 főt számláló közösségének megmaradásáig. A tanulmány utolsó része a történeti feldolgozás mellett az identitás kérdéseivel összefüggő, műfaját tekintve inkább esszére emlékeztető elméleti összefoglalás, elgondolkoztató töprengés.
A kötet két következő szerzője egy-egy, a trianoni országterületen magyar nagyváros zsidóság-történetének szentelte kutatásait: Heller Zsolt: A „kóser debreceni páros”, avagy adalékok a debreceni zsidóság történetéhez a reformkortól a második világháború kezdetéig; illetve: Kapusi Krisztián: Főrabbik és dájánok a dualizmuskori Miskolcon. A két tanulmány nagyon alaposan dolgozza fel a jelentős létszámú városi közösségek történetét, irányzatait, meghatározó személyiségeit elsősorban a dualizmus fejlődést, gyarapodást, kiteljesedést hozó időszakában, előbbi inkább az általános szakirodalomra és a szépirodalomban is lecsapódó emlékező szakirodalomra, utóbbi inkább levéltári alapkutatásokra támaszkodva. Mindkettő épp csak „érinti” a 20. századot. Nagyobb történeti távlatot és a holokausztot, valamint annak következményeit is feltáró szemléletet választott a kötet két további szerzője, előbbi két falusi (Mocsa és Kocs), utóbbi egy kisvárosi zsidóság-történeti feldolgozással: Szűcs József: Hűlt helyek – valaha volt zsidó közösségek Komárom-Esztergom megye két kistelepülésén; illetve: Szarka Lajos: Egy nagy múltú közösség – a keszthelyi zsidóság – emlékezete. Mindkettőről elmondható, hogy a helyi zsidó közösségek kezdeteitől a vészkorszakig nyúló áttekintésre törekedtek, és mindketten igyekeztek megjeleníteni azokat az egyszerű zsidó személyeket, sorsokat, amelyek érdekesek önmagukban (nevet, „arcot” adnak a személytelen történeti folyamatokhoz), illetve magukban hordozzák a vidéki zsidóság kapcsán megállapítható általánosságokat.
A téma- és korszakválasztás szempontjából a fentiektől eltérő Vörös István Károly: „Értelem nélküli történés”. A pécsi-baranyai zsidóság veszteségei a holokausztban c. írása, mely nemcsak egyegy településre, hanem inkább egy tágabb (városi, kisvárosi, falusi közösségeket is áttekintő) régióra, valamint kifejezetten csak a második világháború és a vészkorszak időszakára koncentrál. A kötet utolsó tanulmányaként ezen a konferencián is Jakab Attila vállalta az összegző, az egy-egy vidéki helyszín, térség szintjét meghaladni kívánó tanulmány szerzőségét Önsorsrontó pusztítás. A magyar Holokauszt társadalomtörténeti mérlege és következményei címmel. Alapvetését leginkább pszichohistóriai szemléletűnek nevezhetnénk, hiszen az „önsorsrontás” jelenségét értelmezi – amúgy meggyőző érveléssel – a magyar zsidóság történetére vonatkozóan. Az általában a magyar társadalmat jellemző attitűdöt a vészkorszak értelmezése hátterének is tekinti. „Alapjában véve elmondható, hogy az önsorsrontás tulajdonképpen nem más, mint a felelősségérzet áthárítása olyan külső körülményekre vagy belső állapotokra, amelyek lehetővé teszik az önigazolást és a tehermentesítést” – írja, és bizonyosan igaza van abban, hogy a Trianonnal nemcsak megcsonkított kisállammá, de önálló nemzetállammá is váló Magyarország politikai elitje elmulasztotta a korábbi időszak nemzetiségi politikájával kapcsolatos számvetést, és a szembenézés helyett a bűnbakkeresés – leginkább antiszemitizmusban manifesztálódó – stratégiáját választotta. Dokumentum-szemelvényekkel és tételes felsorolásokba sűrített elvi értékelésekkel egyaránt arról győzi meg olvasóját, hogy a vészkorszakkal kapcsolatos egykori emlékezetet, valamint annak máig ható hullámveréseit egyaránt a többségi társadalom „bűntelenségének” vélelmezése határozta meg. A Jakab Attila által összefoglalt téziseket érdemes volna más holokauszt-történeti, vagy épp Magyarország második világháborús szerepvállalásával foglalkozó összefoglalásokban is nagyobb súllyal figyelembe venni.
Összességében a két konferencia-kötet a HDKE tudományos feldolgozásokkal kapcsolatos elkötelezettségét és szakmai alaposságát dicséri. Említsük meg külön a tartalom mellett a kötetek ízléses és jól olvasható kivitelezését, szerkesztettségét, például a második gyűjtemény esetében a jól válogatott, gazdag illusztrációs anyagot is.
Fazekas Csaba
(Fazekas Csaba recenziója az Egyháztörténeti Szemle XXII/2 – 2021 számában jelent meg)